Gyülekezet -
és körzet keresése

 

Katekizmus kérdésekben és válaszokban

11. A kereszténység történelméből

Pünkösdkor, Jeruzsálemben alakult az első keresztény gyülekezet (v.ö. Az apostolok cselekedetei 2,37-től), ami kizárólag zsidókból állt. Az üldözések miatt sok keresztény elmenekült Jeruzsálemből (Az apostolok cselekedetei 8,1; 11,19). Új környezetükben hirdették az evangéliumot, ami ott is hitre talált. Így további helyeken is alakultak gyülekezetek.

Az apostolok először abból indultak ki, hogy az evangéliumot kizárólag a zsidóknak kell hirdetniük. Isten azonban egy látomásban egyértelművé tette Péter apostolnak, hogy az evangélium a pogányoknak is szól (v.ö. Az apostolok cselekedetei 10 és 11).

A jeruzsálemi apostoli gyűlésen megvitatták, mi a jelentősége a pogányok körében végzett missziónak és a mózesi törvényeknek a megkeresztelkedett pogányok vonatkozásában (v.ö. Az apostolok cselekedetei 15,1-29). Ezek a döntések közrejátszottak abban, hogy a keresztény gyülekezetek végül a zsidó hit sok hagyományától megváltak.

pogányok: lásd 256.. kérdés magyarázata
mózesi törvény: lásd 272.. kérdéstől

Rendkívüli esetekben Isten „látomásokban“, általa kiválasztott embereken keresztül nyilatkoztatja ki akaratát. Az ilyen jelenséget „víziónak” is nevezzük.

Elsősorban Pál apostol hirdette a pogányoknak az evangéliumot. Ehhez – egyes esetekben Barnabás apostollal közösen – elutazott a mai Törökország területére, valamint Görögországba, Ciprusra és végül Olaszországba is.

Antiókhiában nevezték először „keresztényeknek” Jézus követőit (v.ö. Az apostolok cselekedetei 11,26).

Az apostolok először minden bizonnyal a Krisztus utáni első évszázad végéig munkálkodtak. János számít az ősegyház utolsó apostolának. Ezután egy olyan korszak kezdődött, melyben az apostoli tisztség ugyan létezett, de nem volt személyes viselője. Csak a 19. században került sor az apostoli tisztség újbóli személyes betöltésére.

apostoli tisztség személyes betöltése: lásd 450.. kérdés és magyarázata
apostoli tisztség fennmaradása: lásd 447.. kérdéstől

A Szentlélek gondoskodott róla, hogy az Ó- és Újszövetség írásainak gyűjteménye (Kánon) létrejöjjön.

A Szentlélek működésének hatására egyházi gyűléseken (zsinatokon) megfogalmazódtak a keresztény hit alapelvei. Ezekhez tartozik például a tanítás, miszerint Isten három személyből áll, hogy Jézus Krisztus igaz ember és igaz Isten, valamint a felismerés, hogy milyen döntő jelentősége van Jézus áldozatának és feltámadásának az emberek üdvösségének és megváltásának vonatkozásában.

A Szentlélek évszázadokon keresztüli működésének eredménye az is, hogy a keresztény hit világszerte elterjedhetett.

Biblia, Kánon: lásd 12.. kérdéstől
zsinat: lásd 33.. kérdés magyarázata
háromszemélyű Isten: lásd 61.. kérdéstől
Jézus Krisztus kétféle lénye/jellege: lásd 103.. kérdéstől

Az üdvösség mindenekelőtt azzal került közvetítésre, hogy hirdették az evangéliumot és adományozták a szent vízkeresztséget.

üdvösség: lásd 243.. kérdéstől

Ami István diakónus megkövezésével elkezdődött, üldözési hullámmá nőtte ki magát: Sok keresztényt megöltek a hite miatt. Ezáltal mártírok lettek.

Az üldözések és számos akadály ellenére, a keresztény hit elterjedt az egész Római Birodalomban.

mártírok: lásd 394.. kérdés magyarázata

Az apostolok hirdetése az „apostoli atyáktól” eredt és általuk folytatódott. Nagy befolyással bíró egyházi tanítókra kell gondolnunk, mint Római Kelemen (meghalt 100 körül), Antiókiai Ignác (meghalt 115 körül), Polikárp, Smyrna város püspöke (szül. 69 körül, meghalt 155 körül) és Papiás Hierapolisból (szül. 70 körül, meghalt 130/140 körül). Szívügyüknek tartották, hogy a keresztényeket védelmezzék a zsidókkal és a pogányokkal szemben, és megőrizzék a keresztény hit alapelveit.

Az egyházat támogató, kiemelkedő személyiség volt Nagy Athanázius (kb. 295-373), kinek befolyására 325-ben megfogalmazódott a niceai hitvallás.

Az "egyházatyák" tudós emberek voltak, akik az „apostoli atyák” nézetei szerint megfogalmazták az alapvető keresztény igazságokat. Hozzájuk tartozott a milánói Ambrózius (339-397), Hieronymos (347-420) és a hippoi Augustinus (354-430).

A keresztényüldözés nehéz időszaka után, 313-ban Nagy Konstantin császár kihirdette a keresztények vallásszabadságát.

381-ben Theodosius császár a kereszténységet emelte államvallássá a Római Birodalomban. Betiltotta a pogány istenségek imádását.

A „vallásszabadság“ azt jelenti, hogy az emberek nyíltan megválaszthatják, vallhatják és gyakorolhatják hitüket és világnézetüket.

A népvándorlás idején (4./5. évszázad) a kereszténység egyre jobban megerősödött Európában és Ázsiában.

A kereszténység elterjedésében igen nagy szerepet játszott a szerzetesség, ami a 3. században elsőként Egyiptomban alakult ki. A szerzetesek egyik legfőbb feladata volt, hogy mindennapjaikat szegénységben, Krisztus példamutatása szerint éljék, és tovább vigyék a kereszténységet. A középkorban a szerzetesek és az apácák sokféle kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a tudományok terén, ill. elkötelezettjei voltak a földművelésnek és a népjóléti (szociális) ügyeknek.

A kereszténység egyre jobban és jobban meghatározta Európában az emberek életét, valamint a kultúrát, a politikát és a társadalmi rendet.

1054-ben szakadásra került sor, kialakult egy nyugati (római-katolikus) és egy keleti (ortodox) egyház.

A szerzetesség egy életforma, melynek megfelelően az érintettek megpróbálnak a világi dolgoktól visszavonultan, teljes odaadással, kizárólag a hitüknek élni.

A 7. századtól kezdve a keresztényeknek Ázsia, Afrika és Európa egyes részein is szembesülniük kellett egy új vallással, az iszlámmal. Sok régióban elveszett a keresztény hit, például a Közel-Keleten és Észak-Afrikában.

Háborúkra került sor, mint például a keresztes hadjáratokra. Ezek 1095 és 1270 között dúltak, céljuk Jeruzsálem és a Szent Föld meghódítása volt a kereszténység számára.

Keresztes hadjáratok: Palesztina és vele Jeruzsálem iszlám uralom alatt állt. A 11.-13.. század között a pápák arra szólítottak fel, hogy ezt a területet ismét visszaállítsák keresztény uralom alá. Az ennek érdekében indított háborúkat „keresztes hadjáratoknak”, a harcosokat „keresztes lovagoknak” nevezzük, mert Krisztus nevében és a kereszt tiszteletére indultak hadba.

Az iszlám a legfiatalabb nagy világvallás. Mohamed alapította Kr.u. a 7. században. Az iszlám az egy Istenbe, de nem a háromszemélyű Istenbe vetett hitet tanítja. Hívei Jézust prófétának tartják. Az iszlám szent írása a Korán.

A középkorban egyre nagyobb lett az elvilágiasodás az egyházon belül – a hit és a tanítás mind többet vesztett értékéből. Ez arra vezethető vissza, hogy az evangélium igazi lényege és irányvonala mindinkább háttérbe szorult.

Ezért törekvések indultak az egyház megreformálásáért. Egyfelől szorgalmazta az egyházon belüli reformokat a szerzetesség, másfelől férfiak is felléptek, mint pl. a francia Petrus Waldes (1140, meghalt 1218 előtt), az angol teológus, Johannes Wiclif (1330-1384) és a prágai egyetem rektora, Husz János (1369-1415). Ők mindannyian az elvilágiasodott egyház konzekvens kritikusai voltak. Az általuk indított és irányított mozgalmak Európa több részét érintették, és végül a reformációhoz vezettek.

A reformáció (eredete a latin „reformatio“: visszaállítás, megújulás) egy vallási megújulási mozgalom Európában, melynek alapja az evangéliumhoz való visszatérés utáni vágyakozás.

Szorosan kapcsolódik a német Luther Márton szerzetes (1483-1546) nevéhez. Az ő meggyőződése szerint a tanítás alapját kizárólag a Jézus Krisztusról tett bibliai bizonyság képezheti. Luther héber és görög nyelvről németre fordította a Bibliát, ezzel elérhetővé és érthetővé tette a nép számára.

Angliában, 1534-ben megalakult a független Anglikán Állami Egyház.

A wittenbergi Luther Márton mellett Ulrich Zwingli reformátor (1484-1531), aki Zürichben munkálkodott és Kálvin János (1509-1564), aki Genfben önálló reformációs mozgalmat indított.

Válaszként a reformációra, a Tridenti Zsinat (1545-től) bevezette az egyház megújítását, és előkészítette a talajt az ellenreformációhoz. Ez a pápaság újbóli megerősödéséhez vezetett.

Az „ellenreformáció“ a Római-katolikus Egyháznak a reformációval szembeni mozgalmát jelenti.

A protestánsok és katolikusok közötti nézeteltérés Európában a harmincéves háborúhoz vezetett (1618-1648), melynek többek között az lett a következménye, hogy az állam megerősítette befolyását az egyház felett. Az uralkodó szabta meg alattvalóinak egyházi hovatartozását.

„Protestánsoknak“ nevezzük a reformáció követőit.

A 18. században a keresztény hit gyakran kapcsolódott egy olyan gondolkodásmódhoz, mely az emberi értelmet tekintette az egyetlen mértéknek („felvilágosodás”). Reakcióként erre egyre nagyobb teret hódított a pietizmus, egy mozgalom a protestáns egyházakon belül. A pietisták intenzíven tanulmányozzák a Bibliát, népjóléti (szociális) és missziós tevékenységeket folytatnak.

missziós, misszió: lásd 393.. kérdés magyarázata

A 19. században kísérletek indultak arra, hogy embereket, akik számára szegénységük és tudatlanságuk miatt idegen volt a keresztény hit, ismét megnyerjenek az evangélium számára („belső misszió”). Ezen kívül „missziós közösségek” alakultak: Feladatuk volt a kereszténység terjesztése Európán kívül, mindenekelőtt Afrikában.

Fontos jelentőségekkel bírtak – elsősorban a protestánsok körében, Angliában és az USA-ban – az úgynevezett „ébresztő-mozgalmak”. Hívő keresztények arra szólítottak fel, hogy a „szokáson alapuló kereszténységből” vissza kell térni az élő keresztény hithez. A felszólítás az evangéliumhoz való megtérésre gyakran kapcsolódott a Krisztus visszajövetelébe vetett reménységhez.

Ez a történelmi háttere annak az időszaknak, mielőtt Isten előkészítette az apostolok újbóli működését.

1826 és 1829 között hívő férfiak konferenciákra gyűltek össze Alburyben (Dél-Anglia), hogy közösen foglalkozzanak János jelenéseivel. Ezek a konferenciák a bankár Henry Drummond (1786-1860) meghívására kerültek megtartásra, aki szorosan együttműködött Edward Irvinggel (1792-1834), a skót nemzeti egyház lelkészével. A konferenciák résztvevői egyértelmű bibliai kijelentéseket kerestek a Szentlélek működésére és Krisztus visszajövetelére.

Skóciában is különböző vallásfelekezetek hívei vártak a Szentlélek erőteljesebb működésére. Köreikben 1830-ban számos rendkívüli gyógyítás, nyelveken szólás (beszéd ismeretlen nyelven) és jövendölés történt.

1832 őszén John Bate Cardale (1802-1877) Londonban a Szentlélektől az apostoli tisztségbe hívatott, mivel Henry Drummond a Szentlélek erejéből apostolnak nevezte.

1833 szeptemberétől jövendölések következtében – mindenekelőtt Oliver Taplin próféta (1800-1862) által - további tizenegy apostol hívatott el.

Az apostolok 1835-ben közös tanácskozásra visszavonultak Alburyben. Kidolgozták a „Nagy Testimonium” című művet (1837), egy vallástételt, melyet a kereszténység összes vallási és világi vezetőjének rendelkezésére bocsátottak.

A Testimoniumban az apostolok felszólították a keresztényeket, hogy az ő irányításuk alatt gyűljenek egybe, és készüljenek fel Krisztus eljövetelére. Tehát nem új egyházat akartak alapítani, hanem a meglévő, különféle egyházakat kívánták egybegyűjteni apostolok vezetésével.

A legtöbb keresztény azonban nem követte az apostolok felszólítását. Azon kevés keresztények, akik hittek az apostolok küldetésében, egy új egyházban, mégpedig a Katolikus-apostoli Egyházban találták meg a helyüket.

Az első megpecsételésekre, melyeket akkoriban „apostoli kézrátételnek” neveztek, 1847-ben került sor Angliában, Kanadában és Németországban.

1855-ben meghalt három apostol. Edward Oliver Taplin és Heinrich Geyer próféták megnevezték az apostolok utódait. Ezeket az elhívásokat azonban a megmaradt apostolok nem ismerték el. Több apostolt nem iktattak tisztségbe.

Ennek a látásmódnak végül az lett a következménye, hogy a Katolikus-apostoli Egyházban Francis V. Woodhouse utolsó, élő apostolt követően, 1901-től nem munkálkodott apostol. Tisztségviselők felszentelésére sem került sor.


1862. október 10-én Königsbergben Rudolf Rosochacky lelkész (1815-1894), az ottani katolikus-apostoli gyülekezet elöljárója, Geyer próféta által az apostoli tisztségbe hívatott. A Katolikus-apostoli Egyház apostolai nem ismerték el ezt az elhívást.

Heinrich Geyer próféta és a Katolikus-apostoli Egyház hamburgi vezetője, Friedrich Wilhelm Schwartz (1815-1895) meggyőződése volt viszont, hogy ez az elhívás a Szentlélek műve.

A hamburgi gyülekezet 1863. január 4-én elismerte az elhívást, amiért a Katolikus-apostoli Egyház kizárta.

Így tehát 1863 januárja tekinthető az Új Apostoli Egyház kezdetének.

Még akkor is, amikor röviddel ezután Rosochacky apostol visszaadta megbízását, Geyer, Schwartz és a hamburgi gyülekezet szilárdan kitartott amellett, hogy isteni elhívásról volt szó.

Carl Wilhelm Louis Preuß lelkész (1827-1878) és röviddel később Friedrich Wilhelm Schwartz elhívattak apostolnak. Preuß apostol Észak-Németországban tevékenykedett, miközben Schwartz apostol munkaterülete Hollandia volt.

Rövid időn belül további apostolok hívattak el. Az újonnan alakult gyülekezet az „Általános Keresztény Apostoli Misszió” nevet vette fel.

1872-ben Friedrich Wilhelm Menkhoff (1826-1895) elhívatott apostolnak Vesztfália és a Rajna-vidéke számára.

Menkhoff apostol 1884-ban megalapította Németországban a „Der Herold” című egyházi folyóiratot. Az ő befolyására, munkaterületén Schwartz apostol megszüntette a liturgiai ruházatot, és sok elemet eltörölt a Katolikus-apostoli Egyháztól átvett liturgiából. Ezeket a változtatásokat 1885-ben az összes többi gyülekezet is átvette.

A „liturgia“ az istentisztelet menetének rögzített formája.

Megkülönböztetésként a Katolikus-apostoli Egyháztól, az 1863 után alakult gyülekezetek a hivatalos írásokban nemsokára „újapostoli gyülekezeteknek” nevezték magukat. 1907-ben megszületett a hivatalos „Új Apostoli Gyülekezet”, majd 1930-tól az „Új Apostoli Egyház” elnevezés.

A 19. század vége felé az egyházon belül egyre inkább központi szerephez jutott a mindent átfogó teljhatalommal rendelkező apostoli tisztség. Ezzel egyidejűleg csökkent a prófétai tisztség jelentősége. Az 1920-as évek végétől már nem tevékenykednek próféták a gyülekezetekben.

1881-ben a braunschweigi (Németország) Friedrich Krebs (1832-1905) az apostoli tisztségbe hívatott. Schwartz és Menkhoff apostolok halála után ő töltötte be az egyházban a vezető funkciót. Fontos szívügyének tekintette az apostolok közötti egységet. 1897-től kialakult a főapostoli tisztség. A mai értelmezés szerint Friedrich Krebs volt az első főapostol.

  • Hermann Niehaus (1848-1932, főapostol 1905-től 1930-ig),
  • Johann Gottfried Bischoff (1871-1960, főapostol 1930-től 1960-ig),
  • Walter Schmidt (1891-1981, főapostol 1960-tól 1975-ig),
  • Ernst Streckeisen (1905-1978, főapostol 1975-től 1978-ig),
  • Hans Urwyler (1925-1994, főapostol 1978-tól 1988-ig),
  • Richard Fehr (1939-2013, főapostol 1988-tól 2005-ig),
  • Wilhelm Leber (szül. 1947, főapostol 2005-től 2013-ig),
  • Jean-Luc Schneider (szül. 1959, főapostol 2013-tól).