04. A megváltásra szorult ember
A bűnbeesés óta minden ember bűnös: A Gonosz bűnre csábította. Egyetlen ember sem képes bűn nélkül élni, mindenkit fojtogat a bűn. Ebből az állapotból Isten meg akarja szabadítani az embert, vagyis meg akarja váltani.
„Megváltás“ ebben az értelemben, az eredeti szóhasználat szerint feloldozást jelent kötelékektől és béklyóktól. Jézus áldozatával összefüggésben a megváltás azt jelenti, hogy a bűnben fuldokló ember kiszabadul a gonosz kötelékeiből.
Hogy honnan jön a gonosz, azt értelemmel felfogni és megmagyarázni nem lehet.
A gonosz egy pusztító, Istennel ellenséges (istentelen) erő.
A gonosz különféle módon megjelenik – például rombolásban, hazugságban, irigységben, nagyravágyásban. Végül a halálhoz vezet.
Igen, a gonosz személyként is megjelenik, és „ördögnek” vagy „a Sátánnak” nevezzük (v.ö. Máté evangéliuma 4,1; Márk evangéliuma 1,13). Mint aki Krisztus ellensége, az „Antikrisztus” nevet is viseli.
Isten lehetőséget adott az embereknek, hogy az iránta való engedelmesség vagy engedetlenség mellett döntsenek. Amikor az ember elfordult Istentől, és az Istennel szembeni engedetlenség mellett döntött, megjelent a gonosz. Ami gonosz, azt tehát nem Isten teremtette, de létét ő engedélyezte azzal, hogy nem akadályozta meg az ember döntését.
Nem, a Gonosz nem fog mindig létezni. A Gonosz hatalmát Jézus Krisztus már megtörte. Ezt olvassuk János első levele 3,8-ban erre vonatkozóan: „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.”
A békesség birodalmát követően a Gonosz megkapja az utolsó lehetőséget ahhoz, hogy szembeszálljon Istennel. Azután teljesen hatástalanná válik. Az új teremtésben a gonosznak már semmi helye nem lesz.
Isten megparancsolta Ádámnak és Évának, hogy ne egyenek a jó és a rossz tudásának fájáról, mely az Éden kertjének közepén állt. Isten figyelmeztette őket a következményekre is, melyekkel számolniuk kell, ha megszegik parancsát: „Mert ha eszel róla, meg kell halnod” (Mózes első könyve 2,17). Az ördög befolyásolta az embert, és kételkedést ébresztett benne Isten szavával szemben: „Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz” (Mózes első könyve 3,4.5). Ádám és Éva engedett a bűnre csábításnak. Isten ellen szegültek, megszegték parancsát, és ettek a fa gyümölcséből. Ezt az Istennel szembeni engedetlenséget nevezzük „bűnbeesésnek”.
A bűnbeesés változásokat hozott az ember életébe, melyeket az ember nem tudott visszafordítani. Az ember félt Istentől, és elbújt előle. Az emberek egymás közötti kapcsolata is kárt szenvedett, ugyanúgy, ahogy az ember és a teremtés kapcsolata.
Azóta az ember élete csupa vesződség, korlátozott és időleges: „Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba” (Mózes első könyve 3,19).
A bűnbeesés egyik további következménye az ember elszakadása Istentől: Isten kiűzte az embert az Éden kertjéből (v.ö. Mózes első könyve 3,23.24).
„Kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. És miután kiűzte az embert, odaállította az Éden kertje elé a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat” (Mózes első könyve 3,23.24).
Az ember a bűnbeesés után is számíthat Isten szeretetére. Engedetlensége ellenére, Isten számára fontos: Gondoskodásában Isten bőrruhával öltöztette fel Ádámot és Évát (v.ö. Mózes első könyve 3,21).
Isten szeretete a bűnbeesett ember iránt a legtökéletesebb módon Jézus Krisztus elküldésében mutatkozik meg, aki legyőzi a bűnt: „Mármost, ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává. Mert ahogyan az egy ember engedetlensége által sokan lettek bűnösökké, úgy az egynek engedelmessége által is sokan lettek igazakká” (Pál levele a rómaiakhoz 5,18.19).
A bűnbeesés után az emberek bűnei ijesztő mértékben növekedtek: Először Kain, Isten intelme ellenére, meggyilkolta a testvérét, Ábelt (v.ö. Mózes első könyve 4,6-8).
Az idők folyamán az emberek egyre többször bűnöztek. Isten ítéletet hozott, és elrendelte az özönvizet. Kizárólag Nóé talált kegyelmet Istennél. Isten parancsára Nóé bárkát épített, melyben családjával megmentésre talált (v.ö. Mózes első könyve 6,5-7,17.18).
Az emberek még e büntetést követően is engedetlenek maradtak Istennel szemben. A Biblia ír például Bábel tornyának építéséről. Nagyravágyásuk és hatalomvágyuk miatt Isten közbeavatkozott, és meggátolta, hogy a toronyépítők véghez vigyék, amit elterveztek: Összezavarta a nyelvüket, és már nem értették meg egymást (v.ö. Mózes első könyve 11,1-8).
„Egyszer azt mondta Kain a testvérének, Ábelnak: Menjünk ki a mezőre! Amikor a mezőn voltak, rátámadt Kain a testvérére, Ábelra, és meggyilkolta” (Mózes első könyve 4,8).
Igen, a bűnbeeséssel minden ember a bűn hatalmába került. A bűn az Istentől való elszakadáshoz, vagyis a lelki halálhoz vezet: „Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett” (Pál levele a rómaiakhoz 5,12). Az emberben megmarad a hajlam a bűnre (konkupiszenz); saját erejéből senki sem képes visszakerülni a bűntelenség állapotába.
Hajlam a bűnre (konkupiszenz): A bűnbeesés által kialakult az emberben a bűnre való hajlam. Ezt nevezzük „konkupiszenznek”. Belőle származnak a bűnös gondolatok és cselekedetek. Bár a bűnök megbocsátást nyerhetnek, a bűnre való hajlam megmarad.
Igen, az ember bűnbeesése igen nagy hatást fejt ki a teremtésre: Átkozott lett a föld: „Mivel… ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed” (v.ö. Mózes első könyve 3,17.18). Az eredetileg tökéletes teremtés azóta sérült. A teremtésnek is meg kell szabadulnia az őt sújtó átoktól.
„A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá… mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából… Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik, és együtt vajúdik mind ez ideig” (Pál levele a rómaiakhoz 8,20-22).
Bűn minden, ami ellenkezik Isten akaratával és Isten lénye ellen való, tehát minden szó, cselekedet és gondolat, mely Isten akarata és lénye ellen irányul. Bűn az is, ha az ember jót tehetne, de mégsem teszi (v.ö. Jakab levele 4,17). Az ember minden bűnnel vétkezik Isten ellen.
A bűn abszolút (feltétlen), tehát nem relativizálható. Elválaszt Istentől.
Ezzel szemben abból kell kiindulnunk, hogy vétkeinket, melyeket a bűnök által ellene elkövettünk, igazságosságában és irgalmasságában Isten különböző módon vizsgálja és értékeli.
Magyarázat a vétek súlyosságához: A vétkek súlyának mérlegelése különböző szempontok alapján történik: Nem mindegy például, hogy valaki éhezés miatt lop valamit, vagy luxusigényeinek kielégítése céljából. Mindkét esetben bűn a lopás, hiszen Isten hetedik parancsolatának megszegését jelenti. E bűnből adódó vétek azonban, amit az ember magára vesz, eltérő. – Isten, aki az ő mindenhatóságában mindig igazságos, ítélkezik a felett, mennyire terheli vétek az embert a bűn által. Szerepet játszanak bizonyos hatások és helyzetek, melyeknek az emberek ki vannak téve, mint például társadalmi rendszerek, kényszerhelyzetek, beteges hajlamok.
Hogy Isten közelségébe kerüljünk, a bűneinknek bocsánatot kell nyerniük.
Isten dönt abban, hogy mi a bűn. Ebben semmiképpen nem dönthet maga az ember.
Hogy mi a bűn, vagyis mi áll szemben Isten akaratával, megtudjuk a Szentírásból:
- a Tízparancsolat megszegése (v.ö. Mózes második könyve 20,20),
- az Istennek adott fogadalmak megszegése (v.ö. Mózes ötödik könyve 23,22),
- a Krisztusba vetett hit megtagadása (v.ö. János evangéliuma 16,9),
- a kapzsiság, az irigység és az ehhez hasonlók.
Ez a Szentlélek által, a prédikációban egyértelműen kifejezésre jut.
Isten lelkiismeretet, értelmet és hitet ajándékozott az embernek. Ha az ember kihasználja ezeket az adottságait, akkor részéről ez a helyes válasz az Isten iránta bizonyított törődésre.
A lelkiismeret, az értelem és a hit irányuljon Jézus Krisztusra.
A lelkiismeret segíthet olyan döntések meghozatalában, melyek eleget tesznek Isten akaratának. A lelkiismeret mérlegeli, mi a jó és mi a rossz. Ezen kívül a lelkiismeret – ha az értelem és a hit irányítja – tudatosítja az emberben, hogy magatartásával vétkezett-e Isten és felebarátjával szemben.
Az értelem olyan viselkedésmódra irányíthatja az embert, ami Istennek kedves. Az értelem abban mutatkozik meg, hogy az ember felelősséget vállal cselekedeteiért Isten és a felebarátja előtt. Értelemre van szükség az evangélium megértéséhez és hitünk megvallásához is.
Igen. A maga határaival és korlátaival az emberi értelem nem képes érzékelni Istent a maga végtelenségében. Isten lénye és cselekvésmódja meghalad minden emberi értelmet (v.ö. Pál levele Filemonhoz 4,7). Éppen ezért az értelem nem lehet mérvadó miden dologban.
„És Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban” (Pál levele Filemonhoz 4,7).
A hit magában hordozza az Isten iránti bizalmat, engedelmességet és hűséget. Belőle az ember Isten irgalmasságába és segítségébe vetett reménységet merít. A zsidókhoz írt levél 11,1-ben olvashatjuk erre vonatkozóan: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”
A hit kezdetén mindig Isten áll, aki igéje és cselekedetei által nyilatkozik meg. A hit Isten ajándéka. Az igazi hit alapja az isteni kiválasztás.
A hit egyúttal feladatot is jelent az ember számára. Hogy egyáltalán eljut-e az ember a hitre, és milyen mértékben, a saját hajlandóságától is függ: Az embernek akarnia kell, hogy tudjon hinni! Ezért fontos, hogy imádkozzunk a hitért.
„Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Márk evangéliuma 9,24).
Az ember felszólítást kapott arra, hogy befogadja Isten igéjét, bízzon benne, és annak megfelelően cselekedjen. Jézus Krisztus felszólított: „Higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!” (János evangéliuma 14,1). Megígérte, hogy „aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János evangéliuma 3,16). A hitetlenség következményeit is egyértelműen megnevezte: „Mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok, meghaltok bűneitekben” (János evangéliuma 8,24).
„A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által” (Pál levele a rómaiakhoz 10,17).
A Jézus Krisztusba vetett hit az üdvösség feltétele:
- hogy Isten megbékéljen a bűnös emberrel,
- hogy az ember Isten gyermekévé válhasson (v.ö. János evangéliuma 1,12),
- hogy az ember bejuthasson az örök közösségbe Istennel.
„Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt” (A zsidókhoz írt levél 11,6).
A Szentírás az „üdvösség” fogalmat a „szabadítás”, „oltalom” és „megváltás” vonatkozásában használja. Az „üdvösség történelme” alatt Isten cselekedeteit értjük, melyek lehetővé teszik az emberek számára az üdvösség elnyerését.
A bűnbeesés és az új teremtés közötti eseményeket nevezzük Isten „üdvözítő tervének”. Mi emberek ugyan nem ismerjük Isten üdvözítő tervének teljességét; az üdvösség történelmének folyamataiból azonban felismerhetjük Isten szándékát, miszerint segíteni akar az embereknek.
Az üdvösség módja és formája az üdvösség történelmének egyes részleteiben eltérő. Mindenek felett áll Isten megváltó akarata, ami minden korban, minden emberre vonatkozik.
Az Ószövetség idején az üdvösség reménysége elsősorban a földi szenvedésektől és a fogva tartásból való menekülésre irányult. Később Izráel üdvösségének középpontjában egyre inkább a várt Messiás állt.
Jézus Krisztus az örök üdvösség megtestesítője: „És miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki” (A zsidókhoz írt levél 5,9). Ő az egyetlen közvetítő Isten és ember között (v.ö. Pál első levele Timóteushoz 2,5). Az apostolok cselekedetei 4,12-ben azt olvassuk: „És nincsen üdvösség senki másban [csak Jézus Krisztusban], mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.”
Jézus Krisztus az Istentől elküldött Üdvözítő, a Megváltó, aki legyőzte a bűnt. Benne az ember gyógyulást talál sebeire, melyeket a bűn okoz: Az áldozat, amit Jézus meghozott a kereszten, lehetővé teszi a szabadulást a bűnöktől, és megszünteti a szakadékot Isten és ember között.
„közbenjáró“: Jézus Krisztus egyfelől „közbenjáró” Isten és az emberek között. Ez azt jelenti, hogy képviseli az embereket Isten előtt és Istent az emberek előtt. Közbenjár az emberekért Istennél, és ismerteti az emberekkel az isteni akaratot. Másfelől az üdvösség útjának „közvetítője”; visszavezet az Istennel való közösségbe.
„Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért” (Pál első levele Timóteushoz 2,5.6).
Jézus Krisztus által minden ember számára felkínáltatik az üdvösség, élőknek és holtaknak egyaránt.
Ma az isteni terv azon időszakában élünk, amikor a menyasszonyi gyülekezet egybegyűlik és felkészül Krisztus visszajövetelére. Ehhez Isten igéjének közvetítésével és a szentségek adományozásával az apostolok közvetítik az üdvösséget.
Önmaga erejéből senki nem nyerheti el az üdvösséget. Üdvösségre jut az ember, ha hisz Jézus Krisztusban, és hagyja, hogy kifejthesse hatásait rajta mindaz, amit Jézus Krisztus adott az emberek üdvösségéhez: a szentségek és Isten igéje.
A Bárány menyegzője által a menyasszonyi gyülekezet már Krisztus visszajövetelekor bejut az örök közösségbe Istennel.
A Szentírás szerint Isten üdvözítő terve az új teremtéssel teljesedik be.
A kiválasztás alapja mindig Isten akarata. Isten döntését senki sem tudja befolyásolni.
Isten az emberiség köréből elhív egyes személyeket vagy csoportokat, mert velük el akar érni egy általa eltervezett célt. Ezért felelősséggel ruházza fel őket.
Igen, már a teremtésben kifejezésre jut az isteni kiválasztás: Isten az összes teremtménye közül kiválasztotta az embert, és megbízta, hogy vegye uralma alá a földet.
A kiválasztásra több további példát találunk az Ószövetségben:
- Nóé kiválasztott volt, hogy megépítse a bárkát.
- Ábrahám, Izsák és Jákób kiválasztottak voltak, hogy általuk a föld minden nemzedéke áldott legyen.
- Mózes kiválasztott volt, hogy kivezesse Izráel népét az egyiptomi rabszolgaságból, Józsué pedig kiválasztott volt, hogy bevezesse a népet az ígért földre.
- Izráel népe is kiválasztott volt: „Hiszen te Istenednek, az Úrnak szent népe vagy. Téged választott ki Istened, az Úr, hogy tulajdon népe légy valamennyi nép közül, amelyek a föld színén vannak. Nem azért szeretett meg, és nem azért választott ki benneteket az Úr, mintha valamennyi nép közt a legnagyobbak volnátok, hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt, hanem azért, mert szeret benneteket az Úr” (v.ö. Mózes ötödik könyve 7,6-8).
Tanítványai köréből Jézus kiválasztotta az apostolokat, és elküldte őket a világba a megbízással, hogy tanítsanak és kereszteljenek. Ezzel Isten népének kiválasztása már nem Izráelre vonatkozik, hanem mindazokat magába foglalja, akik hisznek Jézus Krisztusban, zsidókat és pogányokat egyaránt. Így az Újszövetség népe Isten választott nemzetsége (v.ö. Péter első levele 2,9).
Péter kiválasztott volt az egyházban egy rendkívüli szolgálatra: a Péteri szolgálatra.
Régmúlt, ószövetségi idők óta a „pogány“ nevet viseli mindenki, aki nem a zsidó néphez tartozik, tehát azok, akik nem Ábrahám Istenét, hanem más isteneket szolgáltak. Az Újszövetség kezdetén is „pogányoknak” nevezték a nem zsidókat, függetlenül attól, hogy meg voltak keresztelve vagy sem.
Nem, senki nem támaszthat igényt az Isten általi kiválasztásra, mert ennek alapja kizárólag Isten szabad döntése. A kiválasztás emberi gondolkodásmóddal nem megérthető.
Az evangélium nézete szerint a kiválasztás Isten szeretetének ajándéka. Az ember szabad akaratából dönthet, elfogadja vagy visszautasítja-e ezt az ajándékot.
Az Isten általi kiválasztás nem jelenti, hogy eleve meghatározott lenne, miként cselekszik az ember.
Isten a saját üdvösségükre, de mások üdvösségére is kiválaszt embereket. Az isteni kiválasztáshoz feladat és kötelesség is társul. A kiválasztás hitben történő elfogadása azt jelenti, hogy az ember kész konzekvensen követni Jézus Krisztust, az üdvösség létrehozóját, tehát életét az evangélium szerint alakítja. Ennek következménye pedig az isteni áldás.
A kiválasztás a jövőre is kihat: Miután Jézus Krisztus felépíti a békesség birodalmát, a királyi papság minden embernek hirdetni fogja a Krisztusban való üdvösség boldog üzenetét. Kiválasztottak erre azok, akiknek részük van az első feltámadásban.
Az áldás Isten törődésének a jele, amit senki nem érdemelhet ki. Áldásban részesülni – azt jelenti, valami jót kapni Istentől. Az áldás isteni erő, és ígérete annak, hogy Isten támogatást és segítséget ajándékoz. Az áldás ellentéte az átok.
Áldását Isten gyakran emberek által közvetíti, akik az ő megbízásából tevékenykednek. Saját magát senki nem részesítheti áldásban.
Az áldás kibontakozik, ha hitben kerül befogadásra. Hogy mennyire tartós a hatása, nagymértékben függ az áldásban részesült személy beállítottságától és életvitelétől is.
Az áldás Isten ajándéka, ami mindig megújulhat. Az áldás túlnyúlhat a közvetlenül áldásban részesült személyen, és kihathat a jövő generációira is.
Isten megáldotta teremtését, és mindenbe belefektette az élet megsokszorozódásának törvényét. A teremtést az emberre bízta, és megáldotta az ehhez kapcsolódó feladathoz.
A bűn átka által ez az isteni áldás ugyan hatásában korlátozódott, de nem szűnt meg: az özönvíz után Isten megújította. Hogy mi mindent foglal magában ez az áldás, egyértelművé válik Isten ígéretében: „Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka” (Mózes első könyve 8,22).
A teremtés eme áldásáról tesz bizonyságot az Újszövetség: „Mert az a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos növényt terem azoknak, akik számára művelik, áldást nyer az Istentől” (A zsidókhoz írt levél 6,7).
„Felhozza [Isten] napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Máté evangéliuma 5,45).
Az áldás ígérete a szövetség része, melyet Isten kötött Izráellel. Az Ószövetség idején Isten áldása elsősorban a földi jólétben mutatkozott meg. Ehhez tartozott például az ellenséggel vívott harcok feletti győzelem, a sok utód, a termékeny föld.
Ábrahám Isten megáldott szolgálója volt: „Nagy néppé teszlek, és megáldalak, naggyá teszem nevedet, és áldás leszel. Megáldom a téged áldókat, és megátkozom a téged gyalázókat. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Mózes első könyve 12,2.3). Ez az ígéret túlszárnyalta a személyes, egyéni jólétet; képessé tette Ábrahámot, hogy áldás lehessen mások számára is.
Az izraeliták számára Isten áldása attól függött, hogy kizárólag Istent szolgálták-e, illetve hogy megtartották-e az ő parancsolatait, vagy sem. Ha a nép engedetlen volt Istennel szemben, úgy annak következménye átok volt. A döntés egyedül a nép kezében volt: „Nézd, én ma áldást és átkot adok elétek. Áldást, ha hallgattok az Úrnak, Isteneteknek a parancsolataira, amelyeket én ma megparancsolok nektek. De átkot, ha nem hallgattok az Úrnak, Isteneteknek a parancsolataira” (Mózes ötödik könyve 11,26-28).
Az Újszövetségben az isteni áldás Jézus Krisztustól jön.
Jézus igéje, csodái és élete által részesített áldásban. Kezét fejükre téve megáldotta a gyermekeket, a bűnösöknek megbocsátott. A legnagyobb áldás bűntelen életének odaadása volt minden ember megbékéltetéséért.
A Jézus Krisztus által elnyerhető isteni áldás súlypontja lelkiekben keresendő. Az Efezusiakhoz írt levél 1. fejezetének 3. versében ezt olvassuk: „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban.”
Ez a lelki áldás tartalmazza többek között:
- a világ teremtése előtti kiválasztást (v.ö. Pál levele az efezusiakhoz 1,4),
- a megváltást és a bűnök megbocsátását (v.ö. Pál levele az efezusiakhoz 1,7),
- Isten akaratának megismerését (v.ö. Pál levele az efezusiakhoz 1,9),
- az elrendeltetést eljövendő dicsőségének örökségére (v.ö. Pál levele az efezusiakhoz 1,11),
- az isteni igazság felismerését az evangéliumban (v.ö. Pál levele az efezusiakhoz 1,13),
- a megpecsételést a Szentlélek zálogával (v.ö. Pál levele az efezusiakhoz 1,13).
A hívő ember az istentiszteleten sokféle isteni áldásban részesülhet. Az áldozat is áldást von magával – ez a keresztények alapvető megtapasztalása.
Az ember felszólítást kapott, hogy imádkozzon Isten áldásáért, és úgy viselkedjen, hogy méltó legyen erre az áldásra.
A hívő ember azzal nyilvánítja ki Isten áldásáért érzett háláját, hogy istenfélő és hitben engedelmes életet él.
Az áldás teljessége abban rejlik, hogy örökké részesei lehetünk Isten dicsőségének.
Igen, Mózesen keresztül Isten egy törvényt adott Izráel népének. Mózes öt könyve tartalmazza, és „mózesi törvénynek“ nevezzük. Alapvető tartalmát és lényegét a Tízparancsolat foglalja össze. Szintén a mózesi törvény része a parancsolat, miszerint szeretni kell Istent és a felebarátot.
A mózesi törvény útmutatásokat ad az Istennek tetsző cselekvésmódhoz. Istentől kapott segítség az élethez, megmutatja a jóhoz vezető utat, és segít elkerülni a rosszat.
„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben“ (Mikeás próféta könyve 6,8).
Az Ószövetségben a mózesi törvény jelentette Izráel népe számára a legfontosabb és legkötelezőbb rendtartást. Az izraeliták számára az üdvösséghez vezető utat jelentette. Abból indultak ki, hogy e törvény megtartásával az ember kedves lesz Isten előtt, és az Úr elfogadja őt.
Az evangélium szempontjából nem a mózesi törvény jelenti az üdvösséghez vezető utat. De megmutatja az irányt, ami az üdvösségbe visz: ez pedig Jézus Krisztus!
Senki nem képes betartani a teljes törvényt. Ezért nem lehetséges saját igyekezetből elnyerni az üdvösséget. Az embernek be kell látnia: „Bűnös vagyok, és bűnbocsánatra van szükségem.“ A bűnbocsánat alapfeltétele pedig a Jézus Krisztusba vetett hit.
Az evangélium tartalma Isten cselekedete Jézus Krisztusban, az emberek üdvösségéért. Az evangélium tartalmazza mindazt, amit Jézus tanított, és ami az ő személyét érinti, születésétől kezdve egészen kereszthaláláig, feltámadásáig és visszajöveteléig. Az evangélium egyértelműen kijelenti, hogy Jézus Krisztus az egyetlen út az üdvösséghez.
Az evangéliumot a „keresztről szóló beszédnek“ (Pál első levele a korinthusiakhoz 1,18) és a „békéltetés igéjének“ (Pál második levele a korinthusiakhoz 5,19) is nevezzük.
Törvény és evangélium – mindkettő Isten akaratát mutatja, hogy üdvösségre segítse a bűnös embert.
A törvény mindenekelőtt parancsokat és tilalmakat tartalmaz, hogy az embert az Isten előtt kedves életútra terelje. Az egyetlen ember, aki ezt a törvényt a maga tökéletességében, annak megszegése nélkül teljesítette, Jézus Krisztus: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat“ (Máté evangéliuma 5,17).
Ami a mózesi törvényben örökérvényű és lényeges, azt Jézus Krisztus összefoglalta az Isten és a felebarát szeretetének parancsolatában: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. […] Szeresd felebarátodat, mint magadat“ (Máté evangéliuma 22, 37.39).
Feltámadása után elmagyarázta tanítványainak, hogy benne minden beteljesedett, ami a mózesi törvényben, a próféták könyvében és a zsoltárok könyvében meg van írva (v.ö. Lukács evangéliuma 24,44).
Ebből következik: Krisztus a törvény beteljesedése és egyúttal célja is. Az ószövetségi elképzelés, miszerint a törvény az üdvösséghez vezető út, Krisztus által véget ért. Jézus lefektetett egy új utat, a kegyelem útját.
„Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására” (Pál levele a rómaiakhoz 10,4).
Először is, az embernek fel kell ismernie, hogy bűnös. Azután bizonyságot kell tennie a hitről, hogy Jézus Krisztus által lehetővé vált a megbékélés a bűnös ember és Isten között, és a Krisztusba vetett hittel a bűnös elnyerheti az Isten előtt érvényes megigazulást: „Mármost, ahogyan egynek a vétke lett minden ember számára kárhozattá, úgy lett egynek az igazsága minden ember számára az élet megigazulásává“ (Pál levele a rómaiakhoz 5,18).
A megváltást nem lehet jó cselekedetekkel kiérdemelni, mert az kizárólag Krisztus kegyelméből nyerhető el. Ehhez szükség van a Krisztusba vetett hitre.
A jó cselekedetek az élő hit bizonyítékai. Ezért hitéből fakadóan az ember törekedjen egy megszentelt életre, ami a cselekedeteiben is megmutatkozik.
„Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik“ (Pál levele Tituszhoz 2,11-14).