13. Az újapostoli keresztény és hitélete
Az imádkozás egy lehetőség, amit Isten adott az embernek, hogy kapcsolatba lépjen vele. Az imádságban a hívő érzi: Isten jelen van, Isten hallja, Isten válaszol. Ezért a hívő ember meghajol Isten mindenhatósága és szeretete előtt. A Szentlélek impulzusokat ad a helyes imádkozáshoz.
Az imádkozást gyakran a „lélek lélegzésének” nevezzük. Ez jelképezi, mennyire fontos az imádkozás a hit számára.
Imádkozás nélkül a hit nem élő hit. Hit nélkül az imádkozás nem igazi imádkozás.
Az Ószövetség sok bizonyságot tartalmaz Isten imádására. Példaként említsük meg Mózes énekét: „Bizony, az Úr nevét hirdetem, magasztaljátok Istenünket! Kőszikla ő, cselekvése tökéletes, minden útja igazságos. Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő” (Mózes ötödik könyve 32,3.4).
A Zsoltárok fontos mondandója az Isten iránti hálaadás imádságban, az ő dicsőítése és magasztalása. Számos olyan imádság található az Ószövetségben, melyek Isten segítségéért és támogatásáért esedeznek.
A Hegyi Beszédben fontos útmutatásokat adott Jézus az imádkozáshoz (v.ö. Máté evangéliuma 6,5-8): Imádkozásunkat nem nyilvánosan és sok szóval kell tennünk. Istent „Atyánknak” szólíthatjuk. Az imádkozás jöjjön szívből.
Visszajövetelére utalva, Jézus így figyelmeztetett: „Legyetek tehát éberek és szüntelen könyörögjetek, hogy kimenekülhessetek mindazokból, amik történni fognak, és hogy megállhassatok az Emberfia előtt” (Lukács evangéliuma 21,36).
Az evangéliumok arról adnak bizonyságot, hogy Jézus gyakran visszavonult imádkozni. Lukács evangéliuma arról ír, hogy döntő fontosságú események előtt Jézus kiemelt módon imádkozott:
- mielőtt leszállt rá a Szentlélek (v.ö. Lukács evangéliuma 3,21.22),
- mielőtt kiválasztotta a tizenkét apostolt (v.ö. Lukács evangéliuma 6,12),
- mielőtt az Atya megdicsőítette az evilág és a túlvilág tanúi előtt (v.ö. Lukács evangéliuma 9,28-36),
- mielőtt elkezdődött a szenvedése (v.ö. Lukács evangéliuma 22,41-46),
- mielőtt meghalt a kereszten (v.ö. Lukács evangéliuma 23,46).
Szembetűnő, hogy Jézus már akkor köszönetet mondott, mielőtt imádsága még meghallgatásra talált volna (v.ö. János evangéliuma 11,41.42).
János evangéliumának 17. fejezetében olvashatjuk Jézus főpapi imádságát. Ez a nagy imádság, melyet szenvedése előtt Jézus mondott. Imádkozott az apostolokért és az eljövendő gyülekezetért, tehát értünk is: „De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” (János evangéliuma 17,20.21).
Az első keresztények közösségben imádkoztak: „Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt” (Az apostolok cselekedetei 1,14).
Intenzív imádkozásról olvashatunk lényeges események összefüggésében is, melyek például: Mátyás apostollá választása, vagy az első hét diakónus beiktatása.
Vészhelyzetekben az apostolokat a gyülekezet imádkozása kísérte (v.ö. Az apostolok cselekedetei 12,1-12).
„Mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett“ (Az apostolok cselekedetei 6,4).
Az imádkozás nem kötődik külső formához. Ugyanakkor az imádkozás intenzitását bizonyíthatja a csukott szem, az összekulcsolt kéz vagy a térdelés. Az imádkozó ember ezzel visszahúzódik a mindennapi teendőktől, áhítatot gyakorol és alázatosan meghajol Isten előtt.
Az újapostoli keresztények imádsággal kezdik és fejezik be a napot. Ugyancsak imádkoznak étkezések előtt. A nap folyamán is újra és újra Istenhez fordulnak, hogy érezzék közelségét és keressék segítségét.
A családban a szülők a gyerekekkel együtt imádkoznak, és ezzel megtanítják őket imádkozni.
Az imádkozás tartalma: imádat, hálaadás, kérés és közbenjárás.
Isten mindenhatóságának bizonyossága imádatra ösztönöz: „Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt” (A zsoltárok könyve 95,6).
Az imádságban a hálaadás magába rejti mindazt, ami Isten jóságából jön: ige, kegyelem és szentség, valamint földi javak, mint élelem, ruházat, lakhely.
Imádságunkban mindent kérhetünk Istentől: hitünk oltalmát, angyali védelmet vagy segítségét mindennapjainkban. Legfontosabb kérésünk Krisztus mielőbbi visszajövetele, és vágyakozásunk, hogy akkor kegyelemben magához vegyen bennünket.
A közbenjárás a felebaráti szeretet kifejezésre juttatása. Nem korlátozódik a saját családunkra vagy gyülekezetünkre; magába foglal mindenkit, akinek segítségre van szüksége, legyen itt a földön vagy a túlvilágon.
Az imádkozás megerősíti a hitet, az Isten iránti bizalmat, és megajándékoz a bizonyossággal, hogy Istenben védettek vagyunk. Imádkozás után az imádkozó ember biztos abban, hogy minden ügye Isten kezében van: „Hagyd az Úrra utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik” (A zsoltárok könyve 37,5).
Általánosságban „áldozatkészség” alatt egy ember lelki készségét értjük arra, hogy erejét és képességeit mások javára fordítja, saját érdekeit pedig háttérbe szorítja.
Az általános szóhasználatban „áldozat” minden, ami Istennek felkínáltatik. Értjük alatta emberek tetteit is, melyeket mások szolgálatára cselekszenek. A vallási szóhasználatban ugyancsak áldozatnak számítanak az anyagi áldozatok, melyeket a hívők az egyház fenntartására hoznak.
„Áldozatunknak“ tekintjük adottságaink és képességeink alkalmazását, idő- és erőbevetésünket, amit Isten és az ő művének szolgálatába állítunk.
Az is áldozat, ha Isten művének javára valamiről lemondunk.
A hívő ember vágya, hogy Isten iránti háláját és szeretetét konkrét adományokban (áldozat) kifejezésre juttassa, legyen ez anyagi áldozat vagy természetben hozott áldozat. Malakiás próféta könyve 3,10 szerint a ház összes bevételének „tizedét” az Úrnak kell adni. A „tized” iránymutatásként szolgálhat a hittestvérek áldozathozatalának vonatkozásában.
Végül minden áldozat, amit a hívő Isten iránti szeretetből tesz.
„Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok” (Malakiás próféta könyve 3,10).
Az áldozat kiemelkedő jelentőséggel bírt az Ószövetségben. Célja volt, hogy kifejezésre juttassa a hálaadást, elhárítsa az isteni büntetést vagy akár megbékélést is teremtsen.
Sokféle módon hoztak áldozatot. A mózesi törvény pontosan, minden részletre kiterjedően megfogalmazta az áldozati szolgálatot (v.ö. Mózes harmadik könyve 1-7).
Az ószövetségi áldozat, melynek az embert meg kellett volna békéltetni Istennel, Krisztus áldozatával jelentőségét vesztette (v.ö. A zsidókhoz írt levél 8-10). Újszövetségi értelemben az áldozat azt jelenti, hogy az ember az evangélium szerint él. Ezért Pál apostol felszólítja a keresztényeket: „Okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Pál levele a rómaiakhoz 12,1).
„Ahol pedig a bűnbocsánatról van szó, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat” (A zsidókhoz írt levél 10,18).
Az áldozatkészség példaképe Jézus Krisztus: Emberek iránti szeretetében saját magát adta ajándékul és áldozatul.
Bár nem létezik más áldozat, mely az Úréhoz fogható volna, az ő áldozatkészsége mégis példamutató, ami követésre szólít fel.
„Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul…” (Pál levele az efezusiakhoz 5,1.2).
Keresztényi értelemben az áldozat nem lehet kikényszerített kötelesség, és nem várhat ellenszolgáltatást sem. Az áldozatkészség sokkal inkább hitből, Isten iránti hálából és szeretetből növekszik.
Az áldozatkészség közvetlenül megmutatkozik a gyülekezeti életben: Sok olyan hittestvérünk van, aki anyagi ellenszolgáltatás nélkül felkínálja idejének, erejének és tehetségének nagy részét a gyülekezet szolgálatára. Sokan együttműködnek az egyház zenei és oktatási rendszerében. Kevés kivételtől eltekintve, az egyház tisztségviselői nem részesülnek anyagi juttatásban.
„Lelki áldozat”, ha a saját akaratunkat Isten akarata alá rendeljük, és hagyjuk, hogy Isten akarata vezéreljen bennünket.
Alapjában véve az ember csak azért tud áldozatot hozni, mert előtte Isten megáldotta. Ezért az áldozat a hála kifejezésre juttatása mindazért, amit kaptunk.
Minden áldozat meghozatalakor döntő fontosságú a beállítottság. Ha az ember önként, hálából és szeretetből hozza, akkor ehhez áldás kapcsolódik. Ez megtapasztalható a mindennapokban, például a jólétben. Az áldás azonban elsősorban lelki síkon érvényesül: alatta a Krisztus áldozatából fakadó isteni üdvösség elnyerését értjük (Pál levele az efezusiakhoz 1,3-7).
„Aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. Az Istennek pedig van hatalma arra, hogy minden kegyelmét kiárassza rátok, hogy mindenütt mindenkor minden szükségessel rendelkezzetek, és bőségben éljetek minden jó cselekedetre” (Pál második levele a korinthusiakhoz 9,6-8).
A házasság a férfi és nő közötti életközösség, ami Isten áldása alatt áll. A család alapját képezi. Nyilvános hűségfogadalmon nyugszik, melyet mindkét házastárs önkéntesen, szabad akaratából tett. A boldog, sikeres házassághoz elengedhetetlenül szükséges a kölcsönös szeretet és hűség.
A többnejűség (poligámia) nem egyeztethető össze a keresztény tanítással és hagyománnyal.
„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” (Mózes első könyve 1, 27.28). – Mindketten, férfi és nő, egyaránt Isten képmására teremtetett. Különbözőképpen, de egyenértékűen részesülnek mindketten Isten áldásában.
Az ember társas lény, vagyis szüksége van a közösségre; a házastárs személyében férfinak és nőnek van egy párja, akinek a segítőtársa lehet: „Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat” (Mózes első könyve 2,18).
A házasságkötéssel férfi és nő egységet képez, ami egész életükre szól: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté” (Mózes első könyve 2,24).
A házassági áldás sokféleképpen kifejtheti hatását: Erőt ad az időtálló szeretethez és hűséghez; megteremti a készséget szolgálatra, segítségnyújtásra és megértésre; elősegíti a hibák megbocsátását és a megbékélést. A kapott áldás azonban csak akkor fejtheti ki a hatását, ha a házastársak annak megfelelően, helyesen viselkednek.
Törekedni kell arra, hogy a házastársak hitkérdésekben egyetértsenek. Mindenesetre az a kiinduló helyzet, hogy a házastársak keresztények, nem jelent garanciát a harmonikus házassághoz
Különösen akkor, ha valamelyik fél egy másik kultúrkörhöz, más valláshoz vagy felekezethez tartozik, közös életük minden kérdését beszéljék meg a házasságkötés előtt.
Ha kölcsönös egyetértés és szeretet áll a középpontban, a szexualitás fontos kapocsként erősítheti a házastársi köteléket, és hozzájárulhat mindkét házastárs jó közérzetéhez. A házasságban a szexualitáshoz társuljon megbecsülés és beleélő képesség.
A családtervezés a házastársak ügye. Az egyház azonban elutasítja azokat a védekezési módszereket és szereket, melyek hatására elpusztulnak a már megtermékenyített petesejtek. Az egyház alapvetően támogatja a mesterséges megtermékenyítést; elutasít azonban minden beavatkozást, amely arra irányul, hogy emberi kiválasztás alapján kioltson egy életet.
A Tízparancsolat megadja az orientálódást a kötelességek teljesítéséhez a hivatásban és a társadalomban.
A keresztény ember feladata, hogy hozzájáruljon a társadalom jólétéhez. Ezért mindenki felelősséggel tartozik.
„Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot…” (Pál levele a rómaiakhoz 13,7).
Lehetőségeinek és megbízásának keretei között az Új Apostoli Egyház segítséget nyújt az emberek jólétének érdekében. Az Új Apostoli Egyház fellép a világbékéért, felszólít a megbékélésre és megbocsátásra figyelmeztet. Az erőszak minden formáját elutasítja.
Igen, az újapostoli keresztények részt vesznek és tevékenykednek a mindennapi életben. Az egyház nem befolyásolja tagjainak politikai nézetét és tevékenységét.
Az Új Apostoli Egyház felszólítja tagjait, hogy szociális helyzetüktől, koruktól, anyanyelvüktől és egyéb különbségektől függetlenül, minden ember iránt mutassanak tiszteletet és toleranciát.
Az Új Apostoli Egyház nagy hangsúlyt fektet a kormányzatokkal és hivatalos szervekkel szembeni nyitott és konstruktív kapcsolatokra. Pártpolitikailag semleges. Cselekedeteiben alkalmazkodik az adott ország törvényeihez, figyelemben tartva Pál levele a rómaiakhoz 13,1 igéjét: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett.” Feltételezi, hogy a világi hatalmak is betartják az isteni parancsolatokat.
Az egyház teljesíti az adott ország törvényeiből és rendeleteiből fakadó kötelességeit. Azt is elvárja, hogy intézményrendszerét és működését tiszteletben tartsák és elismerjék.
Az Új Apostoli Egyház és tagjai tiszteletben tartják más emberek vallásgyakorlatát, és nem nyilatkoznak becsmérlően a más hitet vallókról, más vallásokról és vallásfelekezetekről. A kölcsönös tiszteletadás bázisára építve, törekszenek a jó, békés kapcsolatra. Az egyház elutasítja a vallási fanatizmus minden formáját.
A más keresztény egyházakkal folytatott párbeszédekben – függetlenül az eltérő tanításoktól – nagy hangsúlyt kapnak a keresztény hit azonosságai.
Az Új Apostoli Egyház kötelességének tartja az evangélium betartását. Feladatát többek között a felebaráti szeretet gyakorlásában látja, ami kivétel nélkül, minden embernek a javát szolgálja. Szociális elkötelezettségről tesz bizonyságot számos önkéntes segítő a gyülekezetekből, de az anyagi téren nyújtott segélyek is tanúskodnak róla.
Lehetőségei szerint az egyház az egész világon közhasznú és jóléti projekteket, valamint segélyakciókat tervez, hoz létre és támogat, segélyszervezetekkel együttműködve is.