03. A háromszemélyű Isten
Isten egy szellemi, tökéletes, teljes mértékben független lény: Örökkévaló, nincs kezdete és vége. Az egy, vagyis egyetlen Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Ha az „Atyáról, Fiúról és Szentlélekről” van szó, akkor ez nem három istenséget jelent, hanem három személyt, akik az egy és egyetlen Istent alkotják.
Az emberek nem tudják teljes körűen leírni Istent. Ismerjük azonban Isten néhány jellemvonását: ő az egy (egyetlen), szent, mindenható, örökkévaló, szerető, irgalmas, igazságos, tökéletes.
Csak egy Isten létezik. Az egyetlen Istenbe vetett hit az Ószövetség és az Újszövetség alapvető hitvallása, és így a keresztény hit alapja is.
A tanítást, miszerint csak egy Isten létezik, „monoteizmusnak “ nevezzük. Monoteista vallás például a kereszténység, a zsidó vallás, az iszlám.
„Ezt mondja az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten” (Ézsaiás próféta könyve 44,6).
„Halljad, Izráel, az Úr, a mi Istenünk, egy Úr…” (Márk evangéliuma 12,29).
A szentség Isten lényéhez, létéhez és munkálkodásához tartozik. A szentség magában foglal tekintélyt, érinthetetlenséget, távolságtartást a világi élettől. Isten igéje és akarata is szent.
Isten szentsége szentté teszi a helyet, ahol megnyilatkozik.
„Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” (Ézsaiás próféta könyve 6,3).
Isten mindenre képes, számára semmi sem lehetetlen. Isten akaratát és munkálkodását senki nem akadályozhatja.
A teremtésben egyértelműen kifejezésre jut, hogy Isten mindenható. Az ő szavára jött létre minden. Mindent, amit látunk, és amit nem láthatunk, a semmiből teremtett. Mindenhatóságában létre fogja hozni az új teremtést is.
Isten mindenhatóságához tartozik az is, hogy ő mindent tud, és mindenhol jelen van.
„Ő így felelt: Ami lehetetlen az embereknek, az Istennek lehetséges” (Lukács evangéliuma 18,27).
„A hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható” (A zsidókhoz írt levél 11,3).
Istennek nincs kezdete és vége. Az ő számára nem léteznek időbeli korlátok. Isten az idő Teremtője, és Úr felette.
„Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó Isten!” (A zsoltárok könyve 90,2).
Isten már az Ószövetség idején bizonyította szeretetét azzal, hogy Izráel népét kiválasztotta és kiszabadította az egyiptomi fogságból. Az egész emberiség iránti szeretetét kifejezésre juttatta, amikor az emberek üdvösségéért elküldte a Fiát.
János apostol azt írja: „És mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne” (János első levele 4,16).
„Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen”
(Jeremiás próféta könyve 31,3).
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János evangéliuma 3,16).
Isten irgalmassággal, kegyelemmel, türelemmel és jósággal fordul az emberhez (v.ö. A zsoltárok könyve 103,8). Irgalmassága és kegyelme megmutatkozik abban, hogy foglalkozik a bűntől fojtogatott emberrel, és megbocsátja a bűnt. Ehhez hozzátartozik, hogy Isten Jézus Krisztusban emberré lett.
Senki nem érdemelheti ki Isten kegyelmét: ez ajándék!
Minden, amit Isten tesz, helyes; ő nem követ el hibákat. „Hű az Isten, nem hitszegő, igaz és egyenes ő” (Mózes ötödik könyve 32,4). Építeni lehet Isten igazságosságára és megbízhatóságára: „Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt” (Pál első levele a thesszalonikaiakhoz 5,24).
Isten igazságosságát bizonyítják a törvényszerűségek is, mint például az, hogy az ember azt aratja, amit elvet (Pál levele a galatákhoz 6,7), és hogy a bűn zsoldja a halál (Pál levele a rómaiakhoz 6,23).
Mindezek felett áll Isten kegyelme. Ez is része az ő igazságosságának. Jézus Krisztus által a bűnös, aki büntetést érdemel, kegyelemben részesülhet: Ezután Isten már nem rója fel bűneit és hibáit.
„Igéd tartalma maradandó, és minden igaz döntésed örökre szól”
(A zsoltárok könyve 119,160).
„Mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid” (A jelenések könyve 16,7).
„Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által” (Pál levele a rómaiakhoz 3,24).
Isten művei jók, az ő útjai helyesek és igazak. Nem valamiféle szükségből vagy kényszerből cselekszik, hanem kizárólag tökéletes akarata szerint. Isten mindenben teljesen szabadon dönt.
Isten tökéletességéhez hozzátartozik az igazság. Istennél nem létezik hazugság, nincs csalódottság, nincs bizonytalanság, nincs különbség akarat és tett között.
Isten tökéletességét az ember megtapasztalhatja Jézus Krisztusban, mert a világon egyedüliként Jézus Krisztus volt beszédében és cselekedeteiben bűntelen, vagyis hibák nélküli, tehát tökéletes.
„Az Isten útja tökéletes, az Úr beszéde színigaz. Pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek” (A zsoltárok könyve 18,31).
A „háromszemélyű Isten” azt jelenti, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek alkotja az egy Istent. Tehát nem három istenről, hanem egyetlen Istenről van szó, aki három személyben nyilatkozik meg.
Isten háromszemélyűségére (trinitás) az Ószövetségben és az Újszövetségben is találunk utalásokat. E bibliai kijelentések alapján hisznek a keresztények a háromszemélyű Istenben.
A háromszemélyű Istenre az első utalást Mózes első könyvének 1,26 versében találjuk: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá.” Az „alkossunk” többes szám a több személyből álló, egy Istenre utal.
Isten Mamréban megjelent Ábrahámnak három férfi alakjában (v. ö. Mózes első könyve 18). Ezt Isten háromszemélyűségére vonatkoztathatjuk.
Ugyanígy értelmezhető a háromszoros áldás („Ároni áldás”), amit Áron mondott Izráel népe felett (Mózes negyedik könyve 6,24-26).
„Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!”
(Mózes negyedik könyve 6,24-26).
Amikor Jézus, Isten Fia megkeresztelkedett a Jordánban, megnyílt a menny, és galamb formájában leszállt a Szentlélek. Az Atya bizonyságot tett a mennyből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (Márk evangéliuma 1,10.11). Tehát az Atya, a Fiú és a Szentlélek együtt voltak jelen.
A három személy megnevezésre kerül a megbízásban is, amit Jézus adott apostolainak: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében” (Máté evangéliuma 28, 18.19).
Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levelében, 13,13-ban olvasható áldásforma is utal a háromszemélyű Istenre: „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!”
A háromszemélyű Isten öröktől fogva létezik. A háromszemélyű Istenről szóló tanítást a Niceai Zsinaton (Kr.u. 325) és a Konstantinápolyi Zsinaton (Kr.u. 381) fogalmazták meg.
A háromszemélyű Istenről szóló tanítás a keresztény hit alapvető kijelentéseihez tartozik.
Az Atya, a Fiú és a Szentlélek a háromszemélyű Isten nevét alkotják. Bár egymástól el kell választanunk őket, mégis, együtt jelentik az egyetlen Istent.
A keresztény hagyományban a három isteni személyiség külön hangsúlyt kap:
Isten, az Atya a menny és a föld Teremtője.
Isten, a Fiú a Megváltó, aki emberré lett, és életét áldozatul adta az emberek megváltásáért.
Isten, a Szentlélek az Újjáteremtő: Gondoskodik arról, hogy Isten üdvössége elnyerhető legyen az emberek számára, és az új teremtmény eljusson a tökéletességre.
Ha az „Atya” elnevezést Istennel összefüggésben használjuk, úgy ehhez a megteremtés, a tekintély és a gondoskodás kapcsolódik súlypontként. Isten a teremtője és oltalmazója mindannak, amit létrehozott. Ezért minden ember Istent, aki a teremtője, „Atyjának” szólíthatja.
Isten gyermeke: lásd magyarázat az 530. kérdéshez
„Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet” (Mózes első könyve 1,1), a látható – tehát anyagi világot – és a láthatatlant. Isten teremtő művéből keletkezett minden.
Isten a semmiből és példa nélkül teremtett: „Isten […] létre hívja a nem létezőket” (Pál levele a rómaiakhoz 4,17). Az általa létrehozott anyagból dolgokat és élőlényeket is teremtett (v.ö. Mózes első könyve 2,7.8.19), és törvényszerűségeket fektetett beléjük. Minden, amit teremtett, a fennhatósága alatt áll.
„Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és élet leheletét lehelte orrába. Így lett az ember élőlénnyé. Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Formált tehát az Úristen a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi” (Mózes első könyve 2,7.8.19).
A teremtés és annak szabályszerűségei bizonyságot tesznek Isten bölcsességéről, melynek nagysága meghaladja az emberi képzelőerőt. Csodálattal mondja a zsoltáríró: „Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny” (A zsoltárok könyve 19,2).
Isten hat „teremtő nap” alatt hozta létre a világot. A „teremtő napok” bizonyos időszakokat jelentenek, melyek hosszúsága közelebbről nem ismert. Egy „nap” Isten teremtésének történelmében nem hasonlítható össze a mai időszámításunk szerinti egy nappal.
Mózes első könyve 2,2-ben ez áll: „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotói munkája után.”
„… hogy az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap” (Péter második levele 3,8-ból).
„Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt” (A zsoltárok könyve 90,4)
A Biblia azt írja, hogy Isten szavára létrejött a menny és a föld, a világosság, a világegyetem, a Nap, a Hold és a csillagok, a növények és az állatok, valamint az ember (v.ö. Mózes első könyve 1,31).
Nem, létezik egy Isten által létrehozott láthatatlan teremtés is. Ennek rejtélye – akárcsak maga Isten – feltárhatatlan az emberi elme előtt. A Szentírás azonban tartalmaz utalásokat az anyagi teremtésen kívüli területekre, folyamatokra, állapotokra és lényekre.
A láthatatlan teremtéshez tartozik a birodalom, ahol Isten trónol, az angyalok, az ember láthatatlan lelke valamint a holtak birodalma.
Eredetileg az ördög az angyalok egyike volt. Mint ilyen, a láthatatlan teremtéshez tartozott. Ez az angyal ellenszegült Istennek, és engedetlensége, irigysége és hazudozása miatt kíséretével együtt kitaszíttatott a mennyből és az Istennel való közösségből.
„Mert az Isten nem kímélte meg a bűnbe esett angyalokat sem, hanem az alvilág sötét mélységébe taszította őket…” (Péter második levele 2,4).
„Azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva annak a nagy napnak az ítéletére” (Júdás levele 6).
Az angyalok Isten által teremtett szellemi lények. A láthatatlan teremtéshez tartoznak. Isten akarata szerint egyes esetekben láthatóvá válhatnak az ember számára.
Az angyalok feladata Isten imádása, megbízásainak teljesítése, és ezzel az ő szolgálása.
Isten emberek iránti szeretete többek között abban is megnyilvánul, hogy angyalait az emberek szolgálatába állítja. Máté evangéliuma 18,10-ből levezethető, hogy különösen a gyermekek élveznek angyali védelmet.
„Ráfael vagyok, egy a hét angyal közül, aki mindig készen áll arra, hogy az Úr fölséges színe elé lépjen […] Nem magamtól jöttem, hanem Istenünk akaratából. Ezért őt dicsőítsétek” (Tóbiás könyve 12,15.18).
„Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én Atyám arcát” (Máté evangéliuma 18,10).
Nem, mert az angyalok mindig Isten akarata szerint cselekszenek: Ezért nem őket illeti hála vagy tisztelet, hanem kizárólag Istent.
Az angyalok „szolgáló lelkek, akik azokért küldettek szolgálatra, akik örökölni fogják a dicsőséget” (v.ö. A zsidókhoz írt levél 1,14).
Az ember egységet képez elméből, lélekből és testből (Pál első levele a thesszalonikaiakhoz 5,23). A test halandó, tehát Isten látható teremtéséhez tartozik. Az elme és a lélek halhatatlan, vagyis Isten láthatatlan teremtéséhez tartozik. Ezért fontos, hogy foglalkozzunk a láthatatlan világgal.
A beállítottság, mellyel az ember Istenhez a földön viszonyul, kihatással bír lényére a túlvilágon is. Ez a felismerés elősegítheti, hogy ellenálljon az ördög kísértéseinek, és egy Istennek tetsző életet éljen.
Pál apostol megvilágítja, hogy életünkben miért van nagy jelentősége a láthatatlan világnak: „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók” (Pál második levele a korinthusiakhoz 4,17.18). Így a láthatatlanokkal való foglalkozás elősegíti, hogy könnyebben elfogadjuk, ami történik velünk.
Olyan formában foglalkozunk a láthatatlan világgal, hogy Istenhez fordulunk, és imádjuk őt.
A láthatatlan világgal való foglalkozás azonban szellem- vagy halott idézés formájában (spiritizmus) Isten akarata ellen való (v.ö. Mózes ötödik könyve 18,10; Sámuel első könyve 28).
„Spiritizmusnak“ (latin „spiritusz“ = „szellem“) a szellemek, különösen a holtak szellemének megidézésére szolgáló praktikákat nevezzük.
„Ne legyen köztetek… varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik” (Mózes ötödik könyve 18,10-12).
Az ember egyszerre tartozik a látható és a láthatatlan teremtéshez, mivel materiális lénnyel (test) és immateriális lénnyel (lélek és szellem) rendelkezik.
Ezzel Isten minden más teremtmény közül az embert felruházta egy kiemelkedő pozícióval, és szoros kapcsolatba állította saját magával: „Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, az állatokon, az egész földön és mindenen, ami a földön csúszik-mászik. Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket” (Mózes első könyve 1,26.27).
A „materiális“ fogalom a latin „matéria” szóból ered, aminek jelentése: „anyag, tartalom”. „Materiális” ezért minden, ami látható, anyagi és kézzelfogható. Ellenben „immateriális”, ami ember számára láthatatlan, nem tapintható, hanem szellemi.
Igéje által teremtett Isten mindent, és nevén szólította az embert. Tehát Isten szól az emberhez („Ehetsz…”), és szereti őt. Az ember hallhatja Isten hívását, és viszontszeretheti.
Mivel Isten szól az emberhez, gondoskodik róla, ennél fogva isteni jellemvonásokban részesül, mint: szeretet, értelem, halhatatlanság; ezért az ember Isten képmása.
Isten független, tehát teljesen szabad. Képmásának, az embernek is megadta a lehetőséget, hogy szabadon dönthessen. Ezzel a szabadsággal egyidejűleg azonban az ember felelősséggel is tartozik saját cselekedeteiért (v.ö. Mózes első könyve 2,16.17).
„Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, de a jó és a rossz tudásának a fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod” (Mózes első könyve 2,16.17).
Igen, férfi és nő egyaránt Isten képmása. Így lényüket tekintve teljesen egyformák.
Nem. Abból, hogy Isten a maga képmására teremtette az embert, az ember személyéből nem következtethetünk Isten lényére vagy kinézetére.
Létében az ember Istentől függ.
Az embernek megadatott, hogy Istent, a Teremtőt felismerje, szeresse és dicsőítse. Így tehát az ember rá van utalva Istenre, függetlenül attól, hogy hisz vagy nem hisz benne.
Isten életteret biztosított az embernek, és azt a megbízást adta neki, hogy „uralkodjon” a földön, azaz alakítsa, művelje és óvja (v.ö. Mózes első könyve 1,26.28; A zsoltárok könyve 8,7).
„Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!” (Mózes első könyve 1,28).
Azzal, hogy hogyan bánik a teremtéssel, az ember felelős Istennel, a Teremtővel szemben. Szabadon, de nem önkényesen bánhat a teremtéssel. Isten képmásaként úgy kell viszonyulnia minden élethez és életteréhez, ahogy az megegyezik Isten lényével: bölcsességgel, jósággal és szeretettel.
Nem, mint Teremtő, Úr és Törvényhozó, Ádámnak és Évának azt a parancsot adta az Éden kertjében, hogy ne egyenek a jó és a rossz tudásának fájáról. Ezzel próbára tette, hogyan bánnak az emberek a szabad döntéshozatal lehetőségével, amit Isten képmásaként kaptak. Egyidejűleg azonban figyelmeztette őket parancsa megszegésének következményeire is.
A kígyó formájában hozzájuk jövő Gonosz befolyására az első emberek kísértésbe estek. Megszegték az Istentől kapott parancsolatot. Ezzel az ember bűnössé vált.
A bűnbeeséshez kapcsolódik az elszakadás Istentől, vagyis a lelki halál. Az embernek most gondokkal terhelt, fáradságos életet kell élnie a földön, ami a testi halállal végződik (v.ö. Mózes első könyve 3,16-19).
A bűnbeesés óta az ember bűnös, ami azt jelenti, hogy a bűn fojtogatja, és ezért nem képes bűn nélkül élni.
„Legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! … Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba” (Mózes első könyve 3,17.19).
Az Istentől való távollét (elszakadás) állapotát az ember önmagától nem tudja megszüntetni. De bűnösként sem marad az ember Isten vigasztalása és segítsége nélkül. Isten nem hagyja a lelki halálban: Isten emberré válásával Jézus Krisztusban, az ő áldozati halálával és feltámadásával Isten minden ember számára megteremtette a lehetőséget, hogy megszabaduljon a lelki haláltól.
Az ember akkor kapja az első utalást Krisztus áldozatára, amikor Isten azt mondja a kígyónak: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, az ő utódja és a te utódod közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod” (Mózes első könyve 3,15).
Az elme, a lélek és a test egységet képeznek, áthatják és befolyásolják egymást.
A test a fogantatással jön létre; megjeleníti a szülők lényét és kinézetét. A lelket közvetlenül Isten teremti; így tehát Isten a jelenben is munkálkodik, és ő minden egyes ember Teremtője.
Az elme és a lélek által, amit a Biblia nem különít el egyértelműen egymástól, az ember képessé válik arra, hogy a szellemi világ részese legyen, felismerje Istent, és kapcsolatot ápoljon vele.
„Lélek“ és „elme“: A halhatatlan lelket nem szabad összetéveszteni az ember pszichéjével, amit a mindennapi szóhasználatban gyakran szintén „léleknek” neveznek. Ugyancsak el kell választani egymástól az „intellektust” és az elmét.
Az ember teste halandó, a lélek és az elme viszont halhatatlan. A testi halál után az ember tovább él a lélek és az elme egységében. Mindaz, ami az egész személyét jelenti, nem szűnik meg a halállal. A személyisége ezután a lélek és az elme által nyilvánul meg.
A holtak feltámadásakor a lélek és az elme egyesül egy feltámadási testben.
Isten, a Fiú a háromszemélyű Isten második személye. Isten, az Atya, és Isten, a Fiú között nincs rangbeli különbség, még ha az „Atya” és a „Fiú” elnevezés ezt is sejteti. Az Atya és a Fiú egyazon igaz Istent jelentik, lényükben megegyeznek.
Jézus Krisztusban Isten, a Fiú, emberré lett, ugyanakkor Isten maradt. Betlehemben született, a szűz Máriától.
„Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. Felment József is a galileai Názáretből Júdeába, a Dávid városába, amelyet Betlehemnek neveznek, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. És történt, hogy amíg ott voltak, eljött szülésének ideje, és megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely. Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban. És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat“ (Lukács evangéliuma 2,1-14).
Az Ószövetségben többek között olvashatjuk Ézsaiás próféta ígéretét: „Íme, egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuélnak nevezik el” (Ézsaiás próféta könyve 7,14).
Mikeás próféta előre megjövendölte Jézus születésének helyét: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba” (Mikeás próféta könyve 5,1).
Ézsaiás leírta Jézus nevét, ami egyértelművé teszi kilétét: „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme” (Ézsaiás próféta könyve 9,5).
„… Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve” (Pál levele a galatákhoz 4,4); lásd 4. kérdés is
Keresztelő János készítette elő Jézus számára az utat. Ő, az Isten által elküldött „követ” (v.ö. Malakiás próféta könyve 3,1), Jézus előfutára bűnbánatot prédikált, és hirdette Jézus Krisztust, a Megváltót: „Én vízzel keresztellek titeket, hogy megtérjetek, de aki utánam jön, erősebb nálam: arra sem vagyok méltó, hogy a saruját vigyem. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel keresztel titeket” (Máté evangéliuma 3,11).
A bibliai írásokban Keresztelő János az első, aki Jézust egyértelműen Isten Fiának nevezte, és ezt hirdette is a népnek.
„Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János. Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie” (János evangéliuma 1,6-8).
„Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia” (János evangéliuma 1,34).
Amikor Jézus Jánoshoz ment, János azt mondta: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” Másnap Keresztelő János együtt volt két tanítványával, amikor meglátta Jézust, aki arra járt: „Íme, az Isten Báránya!” Ezután a két férfi követte Jézust, és tanítványai lettek (v.ö. János evangéliuma 1,29.36.37).
A „Bárány” elnevezés Jézus Krisztust, a Megváltót ábrázolja, és Ézsaiás próféta könyve 53,7-re utal vissza: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját”. Az Ószövetségben a legrégibb korok óta kiemelt áldozati állat a bárány. Isten „vágóhídra vitt” Bárányának képe utalás Jézus Krisztus áldozati halálára.
Áldozati halálával Isten Fia lefektette az utat ahhoz, hogy a bűnös ember megmeneküljön a lelki haláltól, és eljusson az örök életre: „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (János első levele 4,9.10).
Isten „egyszülött Fia” azt jelenti, hogy Jézus Krisztus, aki Isten Fia, egyetlen és örök.
Isten Fia nem olyan teremtmény, mint az ember; angyalokhoz sem hasonlítható, hiszen azoknak van egy kezdetük: Ő viszont kezdet és vég nélkül való, ő Isten, és ezzel lényében egyenlő az Atyával és a Szentlélekkel. Így tehát ő már öröktől fogva – minden teremtés előtt – létezett közösségben az Atyával és a Szentlélekkel (preegzisztencia).
A „preegzisztencia“ fogalom a latin „prae“ és az „existentia“ szóból ered, ami „mindenekelőtt” és „lét” jelentéssel bír. Jézus Krisztusra vonatkoztatva a preegzisztencia azt jelenti, hogy Isten Fia öröktől fogva létezik, vagyis már mindig volt, a teremtés és emberré válása előtt is.
Isten mindent az Ige által teremtett („Isten ezt mondta“, v.ö. Mózes első könyve 1,3), és mindent elrendezett. Ezért tehát az ige az eredete mindannak, ami létrejött.
Az „Ige“ elnevezés (= görögül „logos“) János evangéliumának 1. fejezetében egyúttal Isten Fiára is vonatkozik. Ezzel utalást kapunk arra, hogy Isten, a Fiú éppúgy a Teremtő, mint Isten, az Atya és a Szentlélek.
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennel volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal” (János evangéliuma 1,1-3.14).
János evangéliuma 1,14 azt mondja, hogy Isten Fia (az „Ige”) „testté”, vagyis valódi emberré lett. Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, ahol kitanulta az ácsmesterséget. Jeruzsálemben meghalt: a Golgotán keresztre feszítették.
Igen, emberi mivoltában Jézus Krisztus hasonló volt a többi emberhez. Emberi lényében rendelkezett testtel és az annak megfelelő szükségletekkel. Éhezett, amikor a pusztában időzött; szomjazott, amikor a Jákób forrásához ment. A kánai menyegzőn együtt örült a vigadozókkal. Szenvedett a gyászolókkal, és sírt, amikor barátja, Lázár meghalt. Ugyanígy sírt, amikor Jeruzsálem előtt állt, és az emberek nem ismerték fel benne Isten Fiát. Fájdalmakat élt át a katonák ütlegelései alatt.
De abban különbözött az emberektől, hogy bűn nélkül jött a világra, és soha nem követett el bűnt. Istenhez, az Atyához kereszthaláláig engedelmes maradt.
Nem, ő a földön egyszerre volt ember és Isten Fia, vagyis igaz Isten.
Jézus Krisztus valódi ember és igaz Isten: két lénye van, egy emberi és egy isteni lénye.
Csak igaz Istenként mondhatta Jézus Krisztus: „Én és az Atya egy vagyunk” (János evangéliuma 10,30); ezzel kifejezte lénybeli azonosságát az Atyával.
Amikor Jézus megkeresztelkedett a Jordánban, egy hang szólt a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Máté evangéliuma 3,17). Isten, az Atya, Jézus megdicsőülésekor is kifejezésre juttatta Istenfiaságát: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok” (Máté evangéliuma 17,5). Jézus szavai: „Aki engem lát, látja az Atyát” (János evangéliuma 14,9) szintén azt bizonyítják, hogy ő Isten.
A csodák, melyeket tett, mutatják, hogy Jézus Krisztus igaz Isten. Uralkodott a természet felett, mert lecsillapította a vihart és átkelt a Genezáret taván. Úrként mutatkozott meg élet és halál felett, amikor betegeket meggyógyított és holtakat életre keltett. Azzal, hogy megsokszorozta a kenyeret és a halakat, és ezreket jóllakatott, valamint azzal, hogy a vizet borrá változtatta, működése mindent túlszárnyalt, amit csak ember el tud képzelni. Úr volt a bűn felett; újra és újra megbocsátotta a bűnöket.
Isten „megjelent testben“ (Pál első levele Timóteushoz 3,16).
„Ő (Jézus Krisztus) az igaz Isten és az örök élet” (János első levele 5,20).
A „Jézus” név jelentése: „Az Úr megszabadít” (megment).
Amikor Gábriel angyal hirdette Jézus születését, egyúttal a gyermek nevét is megadta. Azt mondta Máriának: „Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak” (Lukács evangéliuma 1,31). Józsefnek is megmondta az angyal, mi legyen a gyermek neve: „[…] akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből” (Máté evangéliuma 1,21).
Így már a névadással egyértelművé válik, hogy Jézus a megígért Szabadító és Megváltó.
Cselekedeteiben Jézus Krisztus úgy nyilatkozik meg, mint aki az Isten által elküldött Megváltó (= Üdvözítő): „Vakok látnak és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium” (Máté evangéliuma 11,5). Hogy Jézus Krisztus az Üdvözítő, mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy hirdette Isten akaratát, és életét adta az emberek megváltásáért, tehát szabadulásukért bűntől és vétektől.
Igen, megváltás csak Jézus Krisztus által lehetséges. Csak benne nyerheti el az ember az üdvösséget.
„És nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk” (Az apostolok cselekedetei 4,12).
E jelek alatt Isten Fiának neveit és megnevezéseit értjük, melyekkel a Szentírás lényének egyedüliségére utal.
A „méltóság“ megjelölés olyan nemesi származású embert illet, aki egy rendkívül kiemelkedő ranggal járó pozíciót tölt be; így lehet például király vagy császár.
A „Krisztus“ név görög eredetű („Christos“), jelentése: „a felkent”.
Az Ószövetség idejében a királyokat olajjal felkenték (v.ö. A zsoltárok könyve 20,7); ezzel a cselekménnyel szentelték fel őket szent szolgálatukra. Jézus a „Felkent” nevet viseli, mert ő az Úr mindenek felett, mert megbékélteti az embereket Istennel, és hirdeti Isten akaratát.
A „Krisztus“ elnevezés oly szorosan kapcsolódik Jézushoz, hogy tulajdonnévvé vált: Jézus Krisztus.
A „Messiás“ héber eredetű szó, és jelentése szintén: „felkent”. Az Újszövetség egyértelműen állást foglal amellett, hogy a názáreti Jézus a Krisztus, az Izráel által elvárt Messiás.
Az Ószövetségben az „Úr” elnevezés általában akkor fordul elő, ha Istenről van szó. Az Újszövetség ezt Jézus Krisztusra is vonatkoztatja. Az „Úr” elnevezés Jézus Krisztus isteni méltóságára utal, tehát messze több mint csupán tiszteletteljes megszólítás. Jézus, az „Úr” elnevezés annak is a kifejezésre juttatása, hogy Jézus Isten.
Az „Emberfia” alatt nem egy embernek a fiát értjük, hanem egy mennyei lényt, aki minden ember felett uralkodik és ítélkezik.
Jézus idejében jámbor zsidók körében várták az „Emberfiát”, akinek Isten átadja a világ feletti uralmat. János evangéliuma 3,13 szerint Jézus azt mondja magáról, ő az Emberfia, aki leszállt a mennyből. Ezért neki, a Megváltónak hatalma van megbocsátani a bűnöket és üdvözíteni (v.ö. Máté evangéliuma 9,6).
„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lukács evangéliuma 19,10).
Igen, a Szentírás más néven is említi Jézust: „Immánuél”, „Isten szolgája”, „Dávid fia”.
A zsidó Immánuél szó jelentése: „velünk az Isten”. Jézus Krisztust ez azért illeti meg, mert benne Isten jelen van az emberek között, és felkínálja nekik segítségét.
Az „Isten szolgája” elnevezés a Szentírásban olyan kiemelkedő személyiségekre vonatkozik, akik Isten szolgálatában állnak. Amikor Jézus az „Isten szolgája” nevet viseli, akkor ez utalás az emberekért hozott szolgálatára és áldozatára.
A „Dávid fia“ név az Újszövetségben Jézus Krisztusra vonatkozik. Már Máté evangéliumának elején ezt olvassuk: „Jézus Krisztusnak, a Dávid fiának, az Ábrahám fiának nemzetségkönyve” (Máté evangéliuma 1,1). Ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztusban beteljesültek az ígéretek, melyeket Dávid kapott (v.ö. Sámuel második könyve 7; Az apostolok cselekedetei 13,32-37).
Jézus Krisztus királyként, papként és prófétaként cselekedett.
Egy király esetében uralkodásra és kormányzásra gondolunk. Az Ószövetség idején a pap azért munkálkodik, hogy közvetítse a megbékélést Isten és ember között. A próféta hirdeti az isteni akaratot, és megjövendöli az eljövendő eseményeket. Mindezt Jézus Krisztus a legteljesebb és legtökéletesebb módon megvalósította.
Jeruzsálemi bevonulásakor Jézus a békesség és az igazságosság királyaként mutatkozott meg. Pilátus, a Római Birodalom helytartója előtt is azt vallotta Jézus, hogy ő az igazság királya és tanúja.
Jézus királyi mivolta azonban nem földi uralkodásra vonatkozik, és nem is külsőséges hatalomgyakorlásban válik nyilvánvalóvá. Hogy ő király, megmutatkozik a teljhatalomban, melyből tevékenykedett, és az erőben, melyből jeleket adott, és csodákat tett.
Jézus Krisztus királyi méltóságát János jelenéseinek könyve is kiemeli: Jézus Krisztus „a föld királyainak fejedelme” (A jelenések könyve 1,5).
„Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra” (János evangéliuma 18,37).
Kiemelkedően neves királyok Izráel népének történelmében:
- Saul király
- Dávid király
- Salamon király
- Ezékiás király
Az Ószövetségben a papok legfontosabb feladata volt, hogy áldozatot mutassanak be Istennek, és ezzel a nép elnyerje Isten kegyelmét. Jézus Krisztus pap, aki minden más pap felett áll, ő az igazi főpap. Feláldozta bűn nélküli életét, hogy az emberek megmenekülhessenek a lelki haláltól, és elnyerhessék az örök életet.
Az Ószövetség korában a főpapok feladata volt, hogy Isten elé vigyék az emberek bűneit. Ezért évente egyszer – a megbékélés napján – közbenjáróan bementek a templom legszentebb helyiségébe (a szentek szentélyébe). Az ószövetségi főpapokkal ellentétben, Jézus Krisztusnak nem volt szüksége a megbékélésre Istennel: sokkal inkább ő maga a békéltető, és megbocsátja a bűnöket.
Kiemelkedően neves papok Izráel népének történelmében:
- Melkisédek
- Áron
- Éli
- Cádók
Isten ígéretet adott Mózesnak: „Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok” (Mózes ötödik könyve 18,18). Ez a próféta Jézus Krisztust jelenti.
Prófétaként Jézus Krisztus hirdeti Isten akaratát. Megmutatja az élet útját, és megjövendöli a jövőt. Búcsúbeszédeiben megígéri a Szentlelket. A Jelenések Könyvében feltárja az üdvösség történelmének folyamatát, egészen az új teremtésig.
Kijelentései mindörökre érvényesek: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el” (Márk evangéliuma 13,31).
„Mert olyan nagy nyomorúság lesz akkor, amilyen nem volt a világ kezdete óta mostanáig, és nem is lesz soha. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen halandó sem, de a választottakért megrövidülnek azok a napok” (Máté evangéliuma 24,21.22).
„És akkor jelek lesznek a napban, a holdban és a csillagokban, a földön pedig a tenger zúgása és háborgása miatt kétségbeesnek a népek tanácstalanságukban. Az emberek megdermednek a félelemtől és annak sejtésétől, ami az egész földre vár, mert az egek tartóerői megrendülnek. És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel. Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok” (Lukács evangéliuma 21,25-28).
Neves próféták Izráel népének történelmében:
- Mózes
- Sámuel
- Illés
- Elizeus
- Jeremiás
- Ézsaiás
- Keresztelő János
Az Újszövetségben Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma leírja Jézus Krisztus életét és működését. Az evangélisták (az evangélium szerzői) azonban nem Jézus Krisztus életének történetét akarták csupán tovább adni; arról a hitről tesznek bizonyságot, miszerint a názáreti Jézus a Messiás.
Messiás: lásd 112. kérdés
Isten Fia a szűz Máriától született emberré Betlehemben. Születéséről Máté és Lukács evangéliumában olvashatunk. Jézus abban az időben született, amikor Júdeában Heródes király uralkodott, és Augustus volt a római császár.
Jézus valóban élt; ő tehát a világtörténelem létező személyisége, nem pedig a költészet vagy a mondák világának szüleménye.
Gábriel angyal hozta a szűz Máriának az üzenetet: „Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak. Nagy lesz ő, és a Magasságos Fiának mondják majd; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége” (Lukács evangéliuma 1,31-33).
Az angyal azt is elmagyarázta Máriának, hogy a Szentlélektől fogantatik és esik teherbe: „A Szentlélek száll reád, és a Magasságos ereje árnyékoz be téged, ezért a születendőt is Szentnek nevezik majd, Isten Fiának” (Lukács evangéliuma 1,35).
Mária volt Jézus szülőanyja. József saját fiaként nevelte Jézust. Ezért Jézus nemzetségfájában is helyet kap József.
„Jézus… köztudomás szerint József fia volt, ez pedig Élié” (Lukács evangéliuma 3,23).
Augustus császár népszámlálást rendelt el. Ehhez mindenkinek el kellett mennie a „maga” városába, vagyis családjának származási helyére. Ezért József, aki Dávid leszármazottja volt, elment Máriával a „Dávid városába”, azaz Betlehembe. Ott nem találtak szálláshelyet. Mária minden bizonnyal egy istállóban szülte meg fiát, mivel jászolba fektette: „Megszülte elsőszülött fiát. Bepólyálta, és a jászolba fektette, mivel a szálláson nem volt számukra hely”
(Lukács evangéliuma 2,7).
A történésekből egyértelművé válik, hogy Isten szegényes körülmények között lett emberré.
Angyalok jelentek meg, és hirdették az örömhírt a pásztoroknak, akik a Betlehem melletti mezőn legeltették nyájaikat: „Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Lukács evangéliuma 2,11; Mikeás próféta könyve 5,1 is).
Máté evangéliuma leírja, hogy egy csillag is utalt Jézus születésére. Bölcs férfiak („mágusok”) „napkeletről” követték a csillagot, és elmentek Jeruzsálembe, hogy imádják az „újszülött királyt”: „Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt” (Máté evangéliuma 2,2). Heródes király Betlehembe küldte őket. „És íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt” (Máté evangéliuma 2,9).
Ezek az események Isten Fia születésének egyedülállóságára utalnak.
„Mágusoknak“ nevezték keleten a tanult férfiakat, akik csillagfejtéssel és álomfejtéssel foglalkoztak.
Heródes király azt hitte, Betlehemben király született, aki egy napon majd letaszítja trónjáról, ezért a gyermek életére tört: Betlehemben megöletett minden kétéves és annál fiatalabb fiúgyermeket (v.ö. Máté evangéliuma 2,16-18).
Álomban Isten megparancsolta Józsefnek, Mária férjének, hogy Máriával és a gyermekkel meneküljön Egyiptomba (v.ö. Máté evangéliuma 2,13.14). Heródes király halála után visszatértek a galileai Názáretbe.
Lukács evangéliuma 2,52-ben az áll, hogy Jézus „gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és ember előtt való kedvességben”. Lukács evangéliuma 2,41-49 leírja, hogy a tizenkét éves Jézus az írástudókkal beszélgetett a templomban, „és mindenki, aki hallotta, csodálkozott értelmén és feleletein”.
„Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben” (Lukács evangéliuma 2,52).
Keresztelő János által Jézus megkeresztelkedett a Jordánban. Közvetlenül azután a Szentlélek látható módon leszállt Jézusra. Egy hang szólt a mennyből, és Isten, az Atya bizonyságot tett: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm” (Lukács evangéliuma 3,22). Ez az esemény annak igazolása, hogy Jézus Isten Fia.
Jézus bűntelen volt. Mégis megkeresztelkedett a Jordánban Keresztelő János által, aki a bűnbánatot hirdette. Ez a keresztségi aktus – a bűnbánat kifejezésre juttatása – egyértelművé teszi, hogy megalázkodott, és hagyta magán mindazt véghezvinni, ami a bűnösöknek rendeltetett.
„Jézus így válaszolt [Jánosnak]: Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot” (Máté evangéliuma 3,15).
A Szentlélek a pusztába vitte Jézust, „hogy megkísértse az ördög” (Máté evangéliuma 4,1). Jézus 40 napig maradt ott, és az ördög többször megkísértette. Jézus ellenállt a kísértéseknek, és visszautasította az ördögöt. Azután angyalok mentek hozzá, és szolgáltak neki (v.ö. Máté evangéliuma 4,11).
Azzal, hogy ellenállt a kísértéseknek, Jézus már nyilvános tanításának megkezdése előtt bizonyította, hogy ő győztes az ördög felett.
Az első ember, Ádám nem állt ellen az ördög kísértésének. Ádám bűnössé vált, és vele együtt minden ember. Vele ellentétben, Jézus azonban bűntelen maradt. Ezzel megteremtette annak a feltételét, hogy ismét visszatalálhasson Istenhez minden bűnös ember.
Jézus körülbelül 30 éves korában kezdett tanítani Galileában (v.ö. Lukács evangéliuma 3,23).
Jézus tanításának középpontjában Isten országának hirdetése áll: „Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Márk evangéliuma 1,15).
„Isten országa“ nem egy állam, nem egy politikai fennhatóságú terület. „Isten országa” sokkal inkább azt jelenti, hogy Isten jelen van és uralkodik az emberek között.
Jézus Krisztus, Isten Fiának személyében „Isten országa” eljött az emberekhez (v.ö. Lukács evangéliuma 17,21). Jézus Krisztus uralkodó, igazságot teremt, kegyelmet ajándékoz, a szegényekhez és a segítségre szorulókhoz fordul, üdvösséget hoz.
„Isten országának” jövőbeni jelentősége is van – a „Bárány menyegzőjével” kezdődik, és az új teremtésben (v.ö. A jelenések könyve 21,1-3) éri el örök beteljesedését.
békesség birodalma: lásd 575.. kérdéstől
új teremtés: lásd 581.. kérdés
„Jöjjön el a te országod“: lásd 635.. kérdés
Isten országa“ megegyezik a „mennyek országának“ fogalmával.
„Isten országa” Istennek az emberek közötti jelenlétére és uralkodására vonatkozik. Jézus idején megélhető volt. „Isten országa” ma is jelen van, megtapasztalható Krisztus egyházában, ahol Jézus Krisztus munkálkodik – tehát igében és szentségben.
E mellett várjuk „Isten eljövendő országát”. Megjelenik a „Bárány menyegzőjén”, a békesség birodalmában és az új teremtésben.
A „megtérés“ azt jelenti, hogy az ember elhatárolódik a gonosztól, és Istenhez fordul. Aki megtér, kész megváltoztatni a beállítottságát annak érdekében, hogy teljesítse Isten akaratát.
Az „evangélium“ jelentése „örömhír”, „boldogító üzenet”. A kegyelem, a szeretet és a megbékélés üzenete, amit Isten ajándékoz nekünk Jézus Krisztusban.
A mózesi törvény jelentette a legnagyobb kötelezettséget Izráel népe számára. Teljesítését alapfeltételnek tartották ahhoz, hogy az ember helyes kapcsolatot ápolhasson Istennel. Jézus nyilvánvalóvá tette, hogy ő nagyobb tekintéllyel rendelkezik, mint Mózes, és ő a törvény Ura. A törvényt összefoglalta egyetlen parancsolatban: szeresd Istent, és felebarátodat, mint saját magadat (v.ö. Máté evangéliuma 22,37-40).
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat” (Máté evangéliuma 5,17).
„Jézus így válaszolt: »Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből« (v.ö. Mózes ötödik könyve 6,5). Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint magadat« (Mózes harmadik könyve 19,18). E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták“ (Máté evangéliuma 22,37-40).
Jézus tanítványokat hívott el (v.ö. Márk evangéliuma 1,16-tól). Közülük kiválasztott tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett „arra, hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hogy hirdessék az igét” (v.ö. Márk evangéliuma 3,14; Lukács evangéliuma 6,13).
Jézus tanítványai azok az emberek, akik beszédben és cselekedetekben követik az evangéliumot.
A csodák, melyeket Isten Fia tett, különbözőek: Betegek gyógyítása, tisztátalan lelkek kiűzése, halottak feltámasztása, természeti csodák, étkezési csodák, ajándékozó csodák.
Jézus azért tett csodákat, hogy megmutassa, az ő személyében irgalmassággal fordul a szenvedő emberhez Isten, aki mindenható és maga a szeretet. A csodák kifejezésre juttatják Isten Fiának dicsőségét és isteni teljhatalmát.
Az evangéliumok leírják, hogy Jézus meggyógyított vak, béna, süket és leprás embereket. Ezek a gyógyítások Jézus Krisztus isteni lényére utalnak, aki úgy cselekedett, ahogy Isten mondta magáról Izráelnek: „Mert én, az Úr, vagyok a te gyógyítód” (Mózes második könyve 15,26). A gyógyító csodák mindig szoros összefüggésben állnak az érintett személy hitével (v.ö. pl. Lukács evangéliuma 18,35-43).
Az evangéliumok arról írnak, hogy Jézus kiűzött tisztátalan lelkeket – akik az akkori elképzelések szerint a betegségek okozói is voltak -, és így meggyógyított embereket. Sőt, Jézus Krisztusban még a tisztátalan lelkek is felismerték az Urat (v.ö. Márk evangéliuma 3,11).
Az Újszövetség ír tisztátalan lelkekről, akik az ókori felfogás szerint uralkodni akartak az ember felett, és betegségeket is okoztak.
Az evangéliumok három esetről számolnak be, amikor Jézus életre keltett halott embereket: Jairus leányát (v.ö. Máté evangéliuma 9,18-26), a naini ifjút (v.ö. Lukács evangéliuma 7,12-15) és Lázárt, Mária és Márta testvérét (v.ö. János evangéliuma 11,1-44).
A halálból való feltámasztás bizonyság arra, hogy Jézus Krisztus a halál felett is Úr. Egyúttal utalás a reménységre, hogy a halottak egyszer feltámadnak az örök életre.
Jézusnak hatalma volt a vihar és a szelek felett, azok „engedelmeskedtek” neki (v.ö. Máté evangéliuma 8,27): Vihar tombolt, és amikor ő megálljt parancsolt, szélcsend lett; a víz lenyugodott. Ezzel nyilvánvalóvá vált Jézus elemek feletti hatalma.
Jézus természeti erők feletti hatalma alátámasztja, hogy Isten Fia Teremtő, akárcsak Isten, az Atya (v.ö. János evangéliuma 1,1-3).
Mindegyik evangélium leírja a csodát, amikor Jézus öt kenyérrel és két hallal jóllakatott ötezer embert (v.ö. pl. Márk evangéliuma 6,30-44). E mellett Máté és Márk evangéliuma leírja a négyezer ember megvendégelését is (v.ö. Máté evangéliuma 15,32-39 és Márk evangéliuma 8,1-9).
E csodák arra emlékeztetnek, hogy pusztai vándorlása során Isten gondoskodott étellel (mannával) Izráel népéről, illetve további utalásokat jelentenek a szent úrvacsorára.
Jézus olyan csodákat is tett, amikor az emberek földi javak teljességében részesültek. Példa egy ilyen „ajándékozó csodára” Péter gazdag halfogása. Péter a többi halásszal együtt egész éjszaka dolgozott, ám semmit nem fogtak. Jézus szavára a halászok ismét kivetették hálóikat, és olyan sok halat fogtak, hogy a hálók elkezdtek szakadozni, és a hajók majdnem elsüllyedtek (v.ö. Lukács evangéliuma 5,1-11).
A kánai menyegzőn Jézus borrá változtatta a vizet (v.ö. János evangéliuma 2,1-11). Ez is egy ajándékozó csoda és Jézus Krisztus istenségének bizonyítéka.
Jézus prédikált az embereknek. Legismertebb prédikációja a „Hegyi Beszéd”, amit Máté evangéliumában találunk. A „Hegyi Beszéd” elején arról olvashatunk, hogy kik a boldogok.
Kik a boldogok?
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.
Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.
Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.
Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.
Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.
Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok” (Máté evangéliuma 5,3-11).
Máté evangéliumában találjuk Jézus Hegyi Beszédét, benne azt a részt, ahol elmondja, kik a boldogok. Ezzel Jézus megmutatja, hogyan részesülhet az ember a „mennyek országában”, ami általa és benne megjelent. „Boldognak” (üdvözültnek) nevezi azokat, akik a felsoroltak alapján élnek.
Prédikációiban Jézus gyakran példázatokban beszélt, tehát képszerű magyarázatokkal. Ezeket a történeteket hallgatóinak mindennapi életéből merítette, hogy jól megérthessék őt. A példázatokkal Jézus az evangélium lényeges tartalmát és kijelentéseit ábrázolta.
Az első három evangélium több mint 40 példázatot tartalmaz.
„Mindezt példázatokban mondta el Jézus a sokaságnak, és példázat nélkül semmit nem mondott nekik, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: Példázatokra nyitom meg számat, és a világ kezdete óta rejtett dolgokat jelentek ki” (Máté evangéliuma 13,34.35).
A példázatokban Jézus lényeges kijelentéseket fejteget Isten országáról, a felebaráti szeretet parancsolatáról, az emberek beállítottságáról és az Emberfia eljöveteléről.
Jézus ezt a mustármag példázatával magyarázta. Ezzel megmutatta Isten országának szerény kezdetét és növekedését.
„Hasonló a mennyek országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember, és elvet a szántóföldjébe. Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között. Más példázatot is mondott nekik: Hasonló a mennyek országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony, belekever három mérce lisztbe, míg végül az egész megkel” (Máté evangéliuma 13,31-33).
Az igazgyöngyről mondott példázat azt az embert mutatja, aki Jézus Krisztusban felismeri a rejtett gazdagságot, befogadja őt, és minden mást felad érte. Egy másik helyen Jézus ennek egy felszólítással ad hangsúlyt: „Keressétek először Isten országát…” (v.ö. Máté evangéliuma 6,33).
„Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet. Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy szemű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt” (Máté evangéliuma 13,44-46).
„De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek” (Máté evangéliuma 6,33).
Az elveszett juh példázatával Jézus megmutatta, hogy Isten számára minden ember fontos, azok is, akik látszólag elvesztek. A tékozló fiúról szóló példázatban kifejezésre jut Isten szeretete a bűnös ember iránt.
„Ő erre ezt a példázatot mondta nekik: Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. Mondom nektek, hogy ugyanígy nagyobb öröm lesz a mennyben egyetlen megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akinek nincs szüksége megtérésre” (Lukács evangéliuma 15,3-7).
Az első és legelőkelőbb parancsolat, az Isten és a felebarát iránti szeretet. Az irgalmas samaritánusról szóló példázatával Jézus rávilágított, hogy ki a felebarát, és hogy a felebaráti szeretet jelentése: nem csukjuk be a szemünket mások gondjai előtt, hanem segítséget nyújtunk.
„Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked” (Lukács evangéliuma 10,30-35).
A farizeusról és a vámszedőről szóló példázat megmutatja: Nem az válik igazzá, aki azzal dicsekszik, amit tud, amije van, és amit elért, hanem az, aki alázatosan jön Istenhez, és kegyelmet keres.
A gonosz szolgáról mondott példázat szintén arra szólítja fel azokat, akik részesültek Isten kegyelmében, hogy ők is legyenek kegyelmesek másokkal szemben. Aki felismeri Isten szeretetének nagyságát, annak igénye van arra, hogy megbékéljen felebarátjával.
„Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte, ezt a példázatot mondta: Két ember ment fel a templomba imádkozni: az egyik farizeus, a másik vámszedő. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő itt. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik” (Lukács evangéliuma 18,9-14).
„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is. Ezért hasonló a mennyek országa egy királyhoz, aki számadást akart tartani szolgáival. Amikor hozzákezdett, vittek eléje egy szolgát, aki tízezer talentummal volt adósa. Mivel nem volt miből fizetnie, megparancsolta az úr, hogy adják el őt és feleségét, gyermekeit és mindenét, amije van, és fizessen. A szolga erre leborult előtte, és így esedezett: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. Az úr pedig megszánta a szolgát, elbocsátotta, és elengedte az adósságát. Amikor azonban eltávozott az a szolga, összetalálkozott egyik szolgatársával, aki száz dénárral tartozott neki. Megragadta, fojtogatni kezdte, és ezt mondta neki: Fizesd meg, amivel tartozol! Szolgatársa ekkor leborult előtte, és így kérlelte: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek neked. De az nem engedett, hanem elmenve börtönbe vettette őt, amíg meg nem fizeti tartozását. Amikor szolgatársai látták, hogy mi történt, nagyon felháborodtak. Elmentek, és jelentették uruknak mindazt, ami történt. Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad? Ekkor haragra robbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának” (Máté evangéliuma 18,21-35).
Az Emberfia eljöveteléről szóló példázatokban Jézus a maga visszajöveteléről beszélt.
Máté evangéliuma 24,37-39 párhuzamot von a Jézus visszajövetelét megelőző idők és Nóé napjai között; kifejezésre jut: Krisztus visszajövetele hirtelen és meglepetésszerű lesz.
Ezt az üzenetet közvetíti az okos és a balga szüzek példázata is (v.ö. Máté evangéliuma 25,1-13). Megtanuljuk belőle, hogy legyünk éberek, és álljunk készen az Úr eljövetelére.
„Ahogy Nóé napjaiban történt, úgy lesz az Emberfia eljövetele is. Mert amiképpen azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, házasodtak és férjhez mentek egészen addig a napig, amelyen Nóé bement a bárkába, és semmit sem sejtettek, míg el nem jött az özönvíz, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is“ (Máté evangéliuma 24,37-39).
„Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény fogadására. Öt közülük balga volt, öt pedig okos. A balgák ugyanis, amikor magukhoz vették lámpásukat, nem vittek magukkal olajat, az okosak viszont lámpásukkal együtt olajat is vittek korsóikban. Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak, és elaludtak. Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására! Ekkor felébredtek a szüzek mind, és rendbe hozták lámpásukat. A balgák így szóltak az okosakhoz: Adjatok nekünk az olajotokból, mert lámpásunk kialszik. Az okosak így válaszoltak: Hátha nem lesz elég nekünk is meg nektek is: menjetek inkább a kereskedőkhöz, és vegyetek magatoknak. Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket. Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!“ (Máté evangéliuma 25,1-13).
János evangéliumában találunk kijelentéseket Jézustól, melyeket „hasonlatoknak” nevezünk. Jézus ezekkel saját lényét ábrázolta. Jézus hét markáns kijelentése az „Én vagyok” szavakkal kezdődik. Úgy jellemzi magát, mint aki az „élet kenyere” (János evangéliuma 6,35), a „világ világossága” (János evangéliuma 8,12), a megváltáshoz vezető „ajtó” (János evangéliuma 10,9), a „jó pásztor” (János evangéliuma 10,11) és a „szőlőtő” (János evangéliuma 15,5). Ezen kívül Jézus Krisztus azt mondja, ő a „feltámadás”, az „út”, az „igazság” és az „élet” (János evangéliuma 11,25; 14,6).
Mindennek a jelentése: Egyedül Jézus nyitja meg az utat Istenhez, az Atyához, és ő az üdvösség kútforrása.
A tizenkét apostol különösen közel állt Jézushoz, hozzájuk bensőséges bizalmi kapcsolat fűzte:
- Amikor a többi tanítvány nem értette meg Jézust, és többé nem követte, az apostolok vele maradtak, és vallották, hogy ő a Krisztus (János evangéliuma 6,66-69).
- Csak az apostolok voltak vele, amikor megalapította a szent úrvacsorát (Lukács evangéliuma 22,14).
- Azzal, hogy megmosta a lábukat, Jézus példát mutatott apostolainak az alázatos szolgálatra (v.ö. János evangéliuma 13,4).
- Halála előtt az apostolokhoz fordult búcsúbeszédeiben, melyeket János evangéliumában (13,16-tól) olvashatunk, és megígérte nekik a Szentlelket.
- Az apostoloknak adta visszajövetelének ígéretét (v.ö. János evangéliuma 14,3).
- Az apostoloknak jelent meg feltámadása után többször is (v.ö. Az apostolok cselekedetei 1,2.3).
- Az apostoloknak adta mennybemenetele előtt a megbízást: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek” (Máté evangéliuma 28,19.20).
„Szenvedése után sok bizonyítékkal meg is mutatta ezeknek, hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól“ (Az apostolok cselekedetei 1,3).
„Felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (János evangéliuma 13,4.5.15).
Jézus Krisztus szenvedésének ideje jeruzsálemi bevonulásával kezdődött: „Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, elküldött tanítványai közül kettőt, és így szólt hozzájuk: Menjetek az előttetek levő faluba, és mindjárt, amint beértek, találtok egy szamárcsikót megkötve, amelyen még nem ült soha senki: oldjátok el, és hozzátok ide. Ha pedig valaki megkérdezi tőletek: Miért teszitek ezt? – mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rá… Elvitték tehát Jézushoz a szamárcsikót, rátették felsőruhájukat, ő pedig felült rá. Sokan felsőruhájukat terítették az útra, mások a mezőn vágott lombos ágakat; akik pedig előtte és utána mentek, ezt kiáltották: Hozsánna! Áldott, aki jön az Úr nevében!” (Márk evangéliuma 11,1-9). – Az ujjongás ellenére, Jézus Krisztus tudta, hogy a nép hangulata megváltozik, és végig kell járnia a kereszthalálhoz vezető utat.
Krisztus szenvedésének időszakát gyakran „passiónak“ is nevezzük, utalva a latin „passio” szóra, ami „szenvedést” jelent.
„szamárcsikó“: fiatal szamár.
„Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán” (Zakariás próféta könyve 9,9).
Jézus megtisztította a templomot, amikor kiűzte a kereskedőket és a pénzváltókat. Ezzel kifejezésre juttatta, hogy a templom, vagyis Isten háza szent, és nem lehet üzérkedés helyszíne.
Betániában aztán drága nárdus olajjal megkenték Jézus testét. Szavai szerint ez az előtte álló halálra utalt, mert akkoriban a halottakat megkenték értékes olajjal (v.ö. Márk evangéliuma 14,8).
Jézusnak a farizeusok és a szadduceusok között – kikhez a főpapok tartoztak – sok ellensége volt. Ők meg akarták ölni. Ezért egyre fenyegetettebb helyzetbe került.
Nárduskenet: A nárdus a Himalája vidékén (pl. India, Bután, Nepál) honos növény. Gyökeréből jó illatú nedvet fakasztottak, amit a megkenéshez használt olajhoz kevertek. A nárdust már az ókorban exportálták a Földközi-tenger medencéjébe. Mivel messzi tájról származott, nagyon drága is volt.
Farizeusok és szadduceusok a legismertebb vallási csoportok képviselői voltak a zsidóság körében Jézus idején.
A farizeusok igyekeztek szigorúan betartani a mózesi törvényeket, hogy így cselekedeteik miatt jutalmat kapjanak Istentől. Az evangéliumok gyakran kritizálják ezt a fajta jámborságot, mivel önigazoláshoz és képmutatáshoz vezethet. A farizeusok köréből növekedett ki a mai zsidó vallás.
A szadduceusok elutasították az angyalokba és a holtak feltámadásába vetett hitet. Hozzájuk tartoztak mindenekelőtt a lakosság jómódú rétegei és a jeruzsálemi templom papjai. A templom lerombolása után megszűnt a zsidóság szadduceusi irányzata.
Az ókori zsidóság történelmében a farizeusok és a szadduceusok mellett létezett még egy harmadik, fontos csoport: az esszénusok.
A tizenkét apostol egyike, Iskáriótes Júdás a páska ünnepe előtt elment Jézus ellenségeihez. „Iskáriótes Júdás… elment a főpapokhoz, és így szólt: Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?” (Máté evangéliuma 26,14.15). Azok harminc ezüstöt kínáltak neki. Ekkora összeget fizettek akkoriban általában egy rabszolgáért. Ezzel beteljesült Zakariás próféta egyik kijelentése (v.ö. Zakariás próféta könyve 11,12.13) – az Úr egy rabszolga szintjére került (v.ö. Mózes második könyve 21,32).
„Ekkor azt mondtam nekik: Ha jónak látjátok, adjátok meg béremet! De ha nem, akkor tartsátok meg! Ekkor kifizették a béremet: harminc ezüstöt. Az Úr pedig ezt mondta nekem: Dobd oda a kincsek közé ezt a becses értéket, amire engem becsültek! Fogtam tehát a harminc ezüstöt, és odadobtam az Úr házának a kincsei közé” (Zakariás próféta könyve 11,12.13).
A páska ünnepén Jézus együtt volt a tizenkét apostollal, és közösen fogyasztották a páska lakomát. Tehát Iskáriótes Júdás is jelen volt, aki azelőtt Jézus ellenségeinél járt, hogy elárulja őt.
Amikor mindannyian együtt ültek az asztalnál, az Úr megalapította a szent úrvacsorát: „Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” (Máté evangéliuma 26,26-28).
Az étkezés során Jézus megjelölte árulóját, Iskáriótes Júdást, aki erre elhagyta a közösséget. Elment, és „már éjszaka volt” (János evangéliuma 13,30).
A vacsora után Jézus a vele maradt tizenegy apostollal elment a Gecsemáné kertbe. Isten Fiának emberi lénye felismerhető az előtte álló kereszthalál miatti félelmében. Alázatban térdre borult, és imádságban küzdött: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied” (Lukács evangéliuma 22,42). Jézus tehát teljes egészében az Atya akarata alá rendelte magát - készen állt az áldozat meghozatalára. Ezután megjelent egy angyal, és erősítette őt (v.ö. Lukács evangéliuma 22,43). Az apostolok azonban aludtak. Röviddel később Jézust elfogták.
Amikor Jézus megkérte apostolait, hogy vele együtt virrasszanak, felfegyverzett katonák érkeztek, akiket a főpapok küldtek. Iskáriótes Júdás Jézushoz vezette őket, és egy csókkal elárulta: „Akit megcsókolok, az lesz ő, azt fogjátok el” (Máté evangéliuma 26,48).
„Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Ennyire nem tudtatok virrasztani velem egy órát sem? Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen” (Máté evangéliuma 26,40-41).
Simon Péter kivonta a kardját, hogy megvédje Jézust, és levágta az egyik főpap katonájának fülét (v.ö. János evangéliuma 18,10). Jézus azonban visszafogta, és meggyógyította a szolgát.
Jézus nem élt isteni hatalmával, hanem engedte, hogy elfogják. Erre az apostolok magára hagyták és elmenekültek.
Amikor az ezt követő éjszakán Simon Pétertől megkérdezték, hogy Jézus tanítványa-e, ő tagadta. Háromszor tagadta meg az Urat.
„Péter azalatt kint ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: Te is a galileai Jézussal voltál. Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: Nem tudom, mit beszélsz. Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: Ez a názáreti Jézussal volt. Ő ismét tagadta, mégpedig esküvel: Nem ismerem azt az embert. Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a kiejtésed is árulkodik rólad. Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert. És nyomban megszólalt a kakas. Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Aztán kiment onnan, és keserves sírásra fakadt” (Máté evangéliuma 26,69-75).
Nem, Jézus ismerte apostolainak emberi gyengeségeit is, de nem rótta fel nekik. Feltámadása után a békesség üdvözletével köszöntötte őket.
A nagytanács, a főpapok és az írástudók istenkáromlásért halálos bűnösnek találták Jézust. Istenkáromlásért azért kiáltották ki bűnösnek, mert Isten Fiának vallotta magát.
Miután Jézust halálra ítélték, Iskárióti Júdás megbánta árulását, és visszavitte a főpapoknak a harminc ezüstöt. Azok többé már nem akartak hallani róla. Erre ő a templomba hajította a pénzt, majd felakasztotta magát (v.ö. Máté evangéliuma 27,1-5).
Miután a nagytanács – Júdea legmagasabb hatósága – elítélte, kihallgatta Jézust a római helytartó, Poncius Pilátus. Ő volt erre az illetékes, hiszen a zsidók akkoriban a rómaiak uralma alatt álltak.
Pilátus ártatlannak találta Jézust, és átadta Heródesnek (más néven Antipász), a zsidók királyának. Mivel a rómaiak megtiltották a zsidóknak a halálbüntetés végrehajtását, Heródes ismét visszaküldte Jézust Pilátushoz, aki megkorbácsoltatta. A nép Jézus megfeszítését követelte, és azzal vádolta, hogy a „zsidók királyaként” a császár ellen szegült (v.ö. János evangéliuma 19,12).
Pilátus kereste az utat, amivel visszaadhatja Jézusnak a szabadságát: mivel a páska ünnepen egy elítélt kegyelemben részesülhetett, döntse el a nép, hogy Jézust vagy a bűnöző Barabbást engedjék-e szabadon. A főpapok és a vének felbujtására a nép Barabbást választotta. Annak kifejezésre juttatásaként, hogy az ezt követő cselekményekért nem felelős, Pilátus a nép előtt megmosta a kezét, és azt mondta: „Ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől” (Máté evangéliuma 27,24). Jézust még egyszer megostoroztatta, és kiszolgáltatta a katonáknak, hogy feszítsék meg.
I. Heródes uralkodása idején született Jézus. Amikor Jézust Poncius Pilátus elé vitték, Heródes Antipász, I. Heródes fia uralkodott Galileában.
A korbácsolás testi fenyítés és kínzómódszer volt az ókorban: kínzóik az embereket ostorral, vesszővel vagy nádpálcával verték. Az evangéliumok Jézus megkorbácsolását, az Apostolok Cselekedetei pedig olyan megkorbácsolásokat írnak le, melyeket az apostoloknak kellett elszenvedniük.
Jézus csendben tűrt minden bántalmazást, megalázást és gúnyolódást. Méltósággal viselte azt is, amikor megcsúfolására töviskoszorút helyeztek a fejére.
Jézust a Golgotán keresztre feszítették. Vele együtt két bűnözőt is megfeszítettek. Jézus keresztje állt középen. Itt beteljesedett az Ézsaiás próféta könyve 53,12-ben álló prófécia: Jézust a bűnösök közé sorolták, vagyis úgy bántak vele, mint a bűnösökkel. Jézus borzalmas szenvedése kegyetlen haláltusába torkollt, míg órákkal később végre meghalt.
A megfeszítés megszokott kivégzési mód volt az ókorban, mivel azt akarták, hogy az elítéltnek hosszú és gyötrelmes halála legyen. Ehhez egy felállított oszlophoz – keresztoszloppal vagy keresztoszlop nélkül – kötözték vagy szegelték.
A római helytartó közreműködése miatt Jézus elítélése és kivégzése nem csupán a zsidó nép ügye: pogányok is részt vettek benne.
Minden korban, minden ember bűnös és vétkezik. Jézus minden ember bűnéért meghalt. Ezért végül Jézus halála minden embernek a vétke.
Jézus utolsó szavait, melyeket az evangéliumok különféleképpen írnak le, általában az alábbi sorrendbe állítják:
„Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lukács evangéliuma 23,34).
Jézus mindenkiért közbenjárt, akik a keresztre juttatták, és nem voltak tisztában cselekedetük súlyával. Ebben Jézus egyedülálló módon teljesítette az ellenség szeretetének parancsolatát (v.ö. Máté evangéliuma 5,44.45.48).
„Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban” (Lukács evangéliuma 23,43).
Jézus a bűnbánó bűnöshöz fordult, aki kegyelmet kért tőle, és felismerte benne az Üdvözítőt. A „Paradicsom” szó alatt itt a jámborak és igazak túlvilági tartózkodási helyét kell érteni.
„Asszony, íme, a te fiad!” – „Íme, a te anyád!” (János evangéliuma 19,26.27).
Jézus János apostolra bízta anyját. Ebben megmutatkozik Krisztus gondoskodása és szeretete, aki saját szenvedése ellenére közbenjár felebarátjáért.
A keresztény hagyományban Mária az egyház jelképe. Az apostoli tisztség oltalmában áll, amit János reprezentál.
„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?“ (Márk evangéliuma 15,34).
A 22. zsoltárban a jámbor zsidók ezekkel a szavakkal fordulnak Istenhez halál közeli állapotukban. Ezzel egyfelől panaszolják Isten távollétét, másfelől viszont bizonyítják Isten hatalmába és kegyelmébe vetett hitüket. A bajban Jézus is használta ezt az emberek körében megszokott kijelentést.
„Szomjazom“ (János evangéliuma 19,28).
Haláltusájában Jézus szomjazott, és szeretett volna kis vizet kapni.
Ez az ige kapcsolatban áll a Zsoltárok Könyve 69,22 igéjével is: „Ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak”. A magyarázat is erre szolgál, miszerint Jézusnak színültig ki kellett innia a „keserű poharat”, tehát haláláig szenvedett.
„Elvégeztetett!“ (János evangéliuma 19,30).
A kilencedik órában járt az idő, vagyis kora délután hangzottak el ezek a szavak. Jézus meghozta az áldozatot az emberek megváltásáért.
„Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lukács evangéliuma 23,46).
Ebből egyértelművé válik, hogy Jézus Krisztus halálának pillanatában is teljes egészében bízott Atyjában.
Amikor Jézus meghalt a kereszten, a föld megrendült, a sziklák meghasadtak. A templomban a függöny, ami a legszentebb helyet (a „szentek szentélyét”) elválasztotta, kettéhasadt. Ezzel kifejezésre jut, hogy Jézus Krisztus áldozata által az ószövetségi áldozati szolgálatra többé már nincs szükség. Áldozatával megnyitotta az utat az Atyához.
Amikor a római százados és a katonák, akik Jézust őrizték a kereszten, érezték, hogy megmozdul a föld, felkiáltottak: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Máté evangéliuma 27,54). Ezzel tehát a pogányok is vallást tettek arról, hogy Jézus Isten Fia.
Ószövetség / Újszövetség: Isten a Sinai hegyen szövetséget kötött Izráel népével, Ábrahám, Izsák és Jákób utódaival. Az Ószövetség jele volt a körülmetélés. Az Ószövetséghez tartozik a mózesi törvény is, melyben kifejezésre jut Isten akarata. Jézus áldozatával létrejött az Újszövetség. Ez az új szövetség már nem csak a zsidóké, hanem minden emberé. Az ember a vízkeresztség által válik az új szövetség részesévé.
Arimátitai József, aki a nagytanácshoz tartozott, elkérte Pilátustól Jézus holttestét, mert sírba akarta fektetni. Együtt Nikodémusszal, aki egyszer éjszaka felkereste az Urat, és tanult tőle (v.ö. János evangéliuma 3,1.2), egy üres sziklasírba vitték a holttestet. A sír bejárata elé hatalmas követ görgettek. A főpapok elrendelték, hogy katonák őrködjenek a sír felett. Ezzel meg akarták akadályozni, nehogy a tanítványok ellopják Jézus holttestét.
„Másnap, a péntekre következő napon, összegyűltek a főpapok és a farizeusok Pilátusnál, és így szóltak: Uram, eszünkbe jutott, hogy ez a csaló még életében ezt mondta: Három nap múlva feltámadok! Ezért parancsold meg, hogy őrizzék a sírt a harmadik napig, nehogy tanítványai odamenjenek és ellopják őt, aztán azt mondják a népnek: Feltámadt a halottak közül! Ez az utóbbi csalás rosszabb lenne az előzőnél. Pilátus azonban ezt válaszolta: Van őrségetek, menjetek, őriztessétek ti, ahogyan tudjátok. Erre ők elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt” (Máté evangéliuma 27,62-66).
Isten, a Fiú emberré lett és eljött a világba, hogy magára vegye az emberek bűneit. Isteni szeretetben, saját akaratából hozta meg az áldozatot, hogy megmentse az embereket a haláltól. A bűn hatalma nagy, de ennél nagyobb az isteni szeretet hatalma, ami abban jut kifejezésre, hogy Jézus Krisztus feláldozta az életét.
„Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (János evangéliuma 15,13).
Jézus áldozati halála az alapja az Isten és az emberek közötti új kapcsolatnak. A bűnös ember visszatérhet Istenhez.
Igen, Ézsaiás próféta könyve 53,3-5 ír Isten szolgájáról, akit megaláznak, és akinek szenvednie kell. Ezt olvassuk: „Megvetett volt, és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője […] Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta […] Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán nekünk békességünk legyen”. Ezek utalások Jézus Krisztus szenvedésének útjára és áldozati halálára.
Igen, Jézus többször utalt szenvedésére és halálára, de feltámadására is.
Miután Péter azt mondta Jézusnak: „Az Isten Krisztusa vagy!”, Jézus utalt az előtte álló szenvedésére és halálára: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie, el kell vettetnie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia” (Lukács evangéliuma 9,22).
Hasonlóképpen nyilatkozott meg Jézus a megdicsőülését követően: „Arról beszélt nekik, hogy az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad” (Márk evangéliuma 9,31).
Jeruzsálemi bevonulása előtt azt mondta az apostoloknak: „Az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megkorbácsolják és keresztre feszítsék, de harmadnapon feltámad” (Máté evangéliuma 20,18.19).
Jézus arról beszélt az írástudóknak és a farizeusoknak, hogy harmadnapon feltámad. Mindehhez emlékeztetett Jónás próféta történetére: „Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel” (Máté evangéliuma 12,41).
Pál második levele a korinthusiakhoz 5,19 Jézus kereszten meghozott áldozati halálának jelentőségét írja le: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával.” János első levele 3,16-ban ezt olvassuk: „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk.”
Fejtegetéseiben a hamis tanításokkal szemben, melyek tagadták Jézus Krisztus emberi létét és feltámadását, Pál apostol világosan kifejezésre juttatta, hogy „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint; eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon” (Pál első levele a korinthusiakhoz 15,3.4).
Krisztus keresztje annak a jele, hogy Isten megbékél a bűnös emberekkel. Az ókorban a kereszthalál a vereség kifejezésre juttatása volt: a társadalom által megvetett és kitaszított személy szégyenletes halála. Jézus esetében azonban a látszólagos vereség maga a győzelem: A kereszten meghozott halálával a megváltás egy semmihez sem fogható művét hozta létre.
„Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje” (Pál első levele a korinthusiakhoz 1,18).
Miután Jézus Krisztus meghalt, elment a holtak birodalmába. Péter első levele 3,18-20 azt írja, hogy kereszthalálát követően Isten Fia prédikált azoknak, akik Nóé korában engedetlenek voltak Istennel szemben. Ezt azért tette, hogy felkínálja az üdvösséget: „Mert a holtaknak is azért hirdettetett az evangélium, hogy testben, emberi mértékek szerint ítéltessenek meg, de éljenek Isten szerint lélekben” (Péter első levele 4,6).
Ahogy Isten Fia a földön a bűnösökhöz fordult, ugyanezt tette most a holtak irányában. Amióta meghozta az áldozatot, azóta a holtak számára is lehetséges a megváltás.
„Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz és nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint. Így ment el a börtönben levő lelkekhez is, és prédikált azoknak, akik egykor engedetlenek voltak, amikor az Isten türelmesen várakozott a Nóé napjaiban a bárka készítésekor. Ebben kevés, szám szerint nyolc lélek menekült meg a vízen át” (Péter első levele 3,18-20).
Jézus Krisztus feltámadása a háromszemélyű Isten cselekedete:
- Ebben egyfelől megmutatkozik Isten, az Atya hatalma – feltámasztotta Jézust a halálból: „A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek” (Az apostolok cselekedetei 5,30).
- Másfelől beteljesültek Isten, a Fiú szavai: „Hatalmam van, hogy [életemet] odaadjam, hatalmam van arra is, hogy ismét visszavegyem” (János evangéliuma 10,18).
- Végül Isten, a Szentlélek cselekedete így nyer bizonyságot Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében: „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által” (Pál levele a rómaiakhoz 8,11).
Hogy Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül, bizonyítja Isten hatalmát a halál felett.
Jézus Krisztus feltámadt, anélkül, hogy ennek az eseménynek egyetlen szemtanúja is lett volna. A Szentírás azonban sokféle bizonyosságot nyújt Isten Fiának feltámadásáról. Egyike ezeknek a bizonyosságoknak az üres sír. További bizonyíték, hogy a feltámadása és mennybemenetele közötti 40 napban Isten Fia többször megjelent: Tudunk konkrétan megnevezett személyekről, akiknek megmutatkozott, és akik felismerték őt.
Jézus Krisztus feltámadása nem az őt követők vágyálmainak hirdetése, hanem egy valójában megtörtént esemény – tagadhatatlanul bekövetkezett.
„Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy, tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak” (Pál első levele a korinthusiakhoz 15,3-7).
Jézus Krisztus feltámadt. Ezzel a hívő ember jogosan bizakodhat a saját feltámadásában és az örök életben: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mert ember által van a halál, ember által van a feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek” (Pál első levele a korinthusiakhoz 15,20-22).
A feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit fontos, mert feltámadása által bizonyosságot nyer, hogy Jézus Krisztus a világ Üdvözítője (v.ö. Pál első levele a korinthusiakhoz 15,14).
A feltámadott Jézus többször megjelent tanítványainak és az őt követő asszonyoknak. Néhány példa:
A magdalai Mária és még néhány más asszony volt a Feltámadott első tanúja: „És íme, Jézus szembejött velük, és ezt mondta: Legyetek üdvözölve! Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte” (Máté evangéliuma 28,9).
A feltámadott Jézus - először ismeretlenként – tanítványainak nyomába szegődött, akik Emmaus falujába tartottak. Magyarázta nekik az Írást, majd végül megtörte velük a kenyeret, és ebből felismerték (v.ö. Lukács evangéliuma 24,13-35).
Jézus aznap este, amikor feltámadt, tanítványainak körébe lépett. Mint a Feltámadott és Úr a halál felett, apostolait felruházta a teljhatalommal, hogy lehetővé tegyék az emberek számára a bűnbocsánatot: „Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak” (János evangéliuma 20,19-23).
Egy másik alkalommal a Tiberiás-tengernél jelent meg az Úr néhány tanítványnak, és azt a megbízást adta Péternek, hogy „legeltesse és őrizze Krisztus juhait és bárányait” – vagyis szolgáljon a gyülekezet minden tagjának (Péteri szolgálat; v.ö. János evangéliuma 21,15-17).
A feltámadott Úr „sok bizonyítékkal meg is mutatta ezeknek [az apostoloknak], hogy ő él, amikor negyven napon át megjelent előttük, és beszélt az Isten országa dolgairól” (Az apostolok cselekedetei 1,3).
A korinthusiakhoz írt első levelében, 15,6-ban Pál apostol arról beszél, hogy a feltámadott Jézust egyszerre több mint ötszáz testvér látta.
Péteri szolgálat: 457.. kérdés és magyarázat a 457.. kérdéshez
„Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt; az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester” (János evangéliuma 20,11-16).
A főpapok értesültek Jézus Krisztus feltámadásáról. Pénzzel megvesztegették a katonákat, és azt mondták: „Ezt mondjátok: Tanítványai éjjel odajöttek, és ellopták őt, amíg mi aludtunk” (Máté evangéliuma 28,13).
A feltámadási test felülemelkedik a mulandóságon és halandóságon; nem kötődik térhez és időhöz. Krisztus feltámadási teste nem egy test, mely megbetegszik, öregszik és egyszer meghal. Ez egy megdicsőült test.
Ebben a megdicsőült testben jelent meg tanítványainak Jézus Krisztus. Átment zárt ajtókon, megtörte tanítványaival a kenyeret, megmutatta nekik keresztre feszítésének sebeit, és velük együtt evett. Ezzel bizonyította, hogy ő nem valamilyen „szellem”, hanem Jézus Krisztus, a maga testi valójában van jelen közöttük.
A „feltámadás“ nem visszatérést jelent a földi létbe.
„Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok… az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen” (János evangéliuma 20,19).
„Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van. És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát” (Lukács evangéliuma 24,39.40).
A feltámadását követő 40. napon Jézus Krisztus a mennybe ment. Erre vannak szemtanúk: Miután beszélt apostolaihoz, és megáldotta őket, felemeltetett, és egy felhő eltakarta a szemük elől. Amikor utána néztek, két angyal jelent meg mellettük, és azt mondták: „Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe” (Az apostolok cselekedetei 1,11).
„Én az Atyától jöttem, és eljöttem a világba; de most elhagyom a világot, és az Atyához megyek” (János evangéliuma 16,28).
Jézus Krisztus visszatért az Atyához. Az „Atya jobbjára ült” (Márk evangéliuma 16,19).
Aki az ókorban az uralkodó jobbján állt vagy ült, annak része volt az uralkodói hatalomban és fenségben. A kép tehát, hogy Jézus Krisztus Isten jobbján ül, arra utal, hogy részese az Isten, az Atya teljes hatalmának és dicsőségének.
Jézus Krisztus a jövőben ezt a dicsőséget akarja megosztani övéivel. Ezért a főpapi imádságban így imádkozott Jézus: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál” (János evangéliuma 17,24). Ez a kérés beteljesül, amikor holtak és élők közül Jézus Krisztus magához ragadja övéit, és azután vele lesznek mindörökre.
„Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk” (Pál első levele a thesszalonikaiakhoz 4,15-17).
Igen, a Szentlélek által, aki a harmadik isteni személy és ma az egyházban működik, Jézus Krisztus a mennybemenetele után is jelen van a földön. Ezzel Jézus Krisztus eleget tesz ígéretének: „Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Máté evangéliuma 28,20).
Jézus azt mondta tanítványainak: „És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is” (János evangéliuma 14,3). Jézus Krisztus ismét eljön – ezúttal Vőlegényként.
Amikor visszajön Vőlegényként, magához veszi a holtak és az élők közül azokat, akik részesültek a Szentlélekben, és a menyasszonyi gyülekezetben hagyták magukat felkészíteni erre az eseményre. Jézus Krisztus eljövetele közel van.
Jézus Krisztus visszajövetelét még ezekkel a megnevezésekkel illetjük: „az Úr napja”, „Krisztus napja”, „Krisztus dicsőségének eljövetele”, „megjelenés”, „az Úr eljövetele”.
Ez az esemény nem utolsó ítélet, hanem Krisztus menyasszonyának elragadtatása a Bárány menyegzőjére.
„Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya” (A jelenések könyve 19,7).
Az Újszövetségben kiemelt módon az apostolok levelei erősítik meg a Krisztus visszajövetelére vonatkozó ígéretet. A korinthusiakhoz írt első levelét ezzel az üdvözlettel zárja az apostol: „Marana tha!” - jelentése: „A mi Urunk eljön!” (v.ö. Pál első levele a korinthusiakhoz 16,22).
Jakab apostol türelemre szólít fel az Úr eljöveteléig, „mert az Úr eljövetele közel van” (Jakab levele 5,8). A zsidókhoz írt levél szintén türelemre int: „Mert még egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik” (A zsidókhoz írt levél 10,37).
Péter második levele (v.ö. Péter második levele 3,9) szembeszáll mindazokkal, akik kétségbe vonják Jézus Krisztus visszajövetelét. Ez a levél annak a lehetőségét is kizárja, hogy az Úr késlekedik visszajövetele ígéretének teljesítésével.
197. Ki a Szentlélek?
A Szentlélek igaz Isten. Ő az istenség harmadik személye, akit az Atyával és a Fiúval együtt, mint az Urat és az Istent, imádunk. A Szentlélek Istentől, az Atyától és a Fiútól való. A Szentlélek örök közösségben él velük, és akárcsak az övék, működése univerzális.
„Univerzális“: Az isteni személyiségek nemcsak egy adott helyen vagy korlátozottan működnek, hanem mindig és mindenhol, ahol csak akarják, itt a földön és a túlvilágon.
The Holy Spirit is true God. He is the third person of God, who is worshipped as Lord and God along with the Father and the Son. The Holy Spirit emanates from God, the Father, and the Son. The Holy Spirit lives in eternal fellowship with them and, like them, is universally active.
‘Universal’: the persons of the Godhead not only work in one place and are not confined in any way, but rather work always and anywhere they wish, both here and in the beyond.
A Szentlélek abban mutatkozik meg isteni személyként, hogy – akárcsak Isten, a Fiú – elküld embereket, hogy hirdessék az evangéliumot. Az apostolok cselekedetei 13,4-ben ez áll: „Ők tehát a Szentlélektől kiküldve lementek Szeleukiába, onnan pedig elhajóztak Ciprusba.”
Szorult helyzetben azok mellett áll, akik vallást tesznek az Úrról: „Ne aggódjatok amiatt, hogyan vagy mivel védekezzetek, vagy mit mondjatok, mert a Szentlélek abban az órában megtanít majd titeket arra, amit mondanotok kell” (Lukács evangéliuma 12,11.12).
A Szentlélek tanítja Isten küldötteit: „Nekünk pedig kinyilatkoztatta Isten a Lélek által; mert a Lélek mindent megvizsgál, még Isten mélységeit is” (Pál első levele a korinthusiakhoz 2,10).
A Szentléleknek több neve van: „Isten Lelke”, az „Úr Lelke”, az „igazság Lelke”, „[Jézus] Krisztus Lelke”, a „Fiú Lelke” és a „dicsőség Lelke”. Jézus úgy beszélt a Szentlélekről, mint aki az isteni Pártfogó és Vigasztaló.
Jézus Krisztus vigasztalja és megsegíti övéit, közbenjár értük. Elfogatása és keresztre feszítése előtti búcsúbeszédeiben megígérte a Szentlelket, mint jövőbeni Pártfogót és támaszt: „Én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké” (János evangéliuma 14,16). A Szentlélek a hívő lelkekkel van, minden élethelyzetükben a támaszuk, vigaszt nyújt, és megsegíti őket.
A Szentlélek világossá teszi, mi az, ami Istennek tetsző, és mi az, ami akaratával ellenkezik. Mint az igazság Lelke, egyértelműen megnevezi az igazságot és a hazugságot. A Szentlélek gondoskodik arról, hogy az áldozati halál, valamint Krisztus feltámadásának és eljövetelének üzenete minden időben fennmaradjon, hirdetésre és terjesztésre kerüljön.
„Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam” (János evangéliuma 15,26).
A „mennyei erő” elnevezés azt jelenti, hogy a Szentlélek működése Isten hatalommal és erővel eltöltött közbeavatkozását tartalmazza. „Mennyei erőként” (Lukács evangéliuma 24,49) a Szentlélek mozgatja és tölti el az embert, megerősítve törekvésében, hogy Isten akarata szerint éljen, és felkészüljön Krisztus visszajövetelére.
A Szentlélek munkálkodása abban válik felismerhetővé, hogy Jézus Krisztusban Isten emberré lett: A Szentlélek Máriára szállt (v.ö. Lukács evangéliuma 1,35), aki várandós lett.
Mindemellett abban is felismerjük a Szentlélek munkálkodását, hogy az embereknek betekintést nyújt az isteni igazságba (kinyilatkoztatások és felismerések). Erről azt mondja Jézus: „A Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” (János evangéliuma 14,26). Így éljük meg ma a Szentlélek munkálkodását a prédikációban, mindenekelőtt Jézus Krisztus ígéretének éberen tartásában, miszerint ismét eljön.
Az apostolok teljesítik feladataikat, mert telve vannak a Szentlélekkel. „Ezt mondván, [Jézus] rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” (János evangéliuma 20,22).
Különbséget kell tenni a Szentlélek, mint az istenség személye és a Szentlélek, mint Isten adománya között.
Mint Isten adománya, a Szentlélek egy ajándék, erő, ami a háromszemélyű Istenből fakad. A hívő ember, aki ebben az adományban részesül, egyúttal megtelik Isten szeretetével is.
Azok a megkeresztelt lelkek, akik Isten ajándékaként részesülnek a Szentlélek adományában, ezzel Isten gyermekeivé válnak.
A Szentlélek adományát Isten egy apostol kézrátétele és imádkozása által ajándékozza. Ezt példásan bizonyítja a samáriai esemény.
„Amikor meghallották a Jeruzsálemben levő apostolok, hogy Samária befogadta az Isten igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost. Ők lementek, és imádkoztak értük, hogy részesüljenek a Szentlélek ajándékában, mert még egyikükre sem szállt rá, csak meg voltak keresztelve az Úr Jézus nevére. Akkor rájuk tették a kezüket, és részesültek a Szentlélek ajándékában” (Az apostolok cselekedetei 8,14-17).
Igen, ha az Ószövetségben „Isten Lelkéről” olvasunk, akkor ez alatt a Szentlelket kell értenünk. Itt azonban még nem isteni személyként kerül ábrázolásra.
Igen, a Szentírás sokféleképpen bizonyítja a Szentlélek munkálkodását az ószövetségi időkben. A Szentlélek embereket ösztönzött arra, hogy eszközök legyenek az isteni akaratnak megfelelően. Munkálkodott például az ószövetségi prófétákban, és általuk beszélt. A Szentlélek kinyilatkoztatott ígéreteket, melyek a Messiás eljövetelét hirdették.
Nem, az Ószövetség idején a Szentlélek csak időlegesen töltötte el az embert. A Szentlélek, mint szentség adományozása, csak Jézus Krisztus áldozati halála után vált elérhetővé.
A húsvét utáni 50. napon, pünkösdkor áradt ki a Szentlélek Jézus Jeruzsálemben összegyűlt tanítványaira.
A Biblia azt írja: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak” (Az apostolok cselekedetei 2,1-4).
A Szentlélek az apostolokat és mindazokat, akik velük voltak, eltöltötte maradandó adománnyal, mennyei erővel (v.ö. Lukács evangéliuma 24,49).
Igen, a Szentlélek egészen napjainkig munkálkodik. Ezáltal megtapasztaljuk Isten jelenlétét.
Maga az Úr rámutatott a Szentlélek jövőbeli működésére: „Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra. […] azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek” (János evangéliuma 16,13).
A Szentlélek ott munkálkodik, ahol hisznek Jézus Krisztusban, ahol Úrnak vallják őt, és az ő akarata szerint élnek.
Igen, mind a három isteni személy munkálkodik a szentségekben. Így tehát, valahányszor a háromszemélyű Isten cselekszik, az istenség személyeként a Szentlélek is jelen van.
A szentségek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és erejében kerülnek adományozásra. Ezáltal a szentségeknek üdvösséget közvetítő hatásuk van.
Az apostolokat Jézus Krisztus küldte el. Általuk megváltást kínál az embereknek. Tisztségüket a Szentlélek erejében gyakorolják. Ez kifejti hatását a szentségek adományozásában, a bűnbocsánat hirdetésében és Krisztus visszajövetele ígéretének ébrentartásában. Így történik Krisztus menyasszonyának felkészítése Jézus Krisztus eljövetelére.