05. Isten parancsolatai
Isten parancsolatokat adott az embereknek. Bennük kinyilatkoztatja akaratát az emberek javára. A parancsolatokban kifejezésre jut, hogyan alakítsa kapcsolatát az ember Isten iránt. Ezen kívül a parancsolatok jó alapot képeznek az emberek közötti helyes együttéléshez.
Aki hisz Istenben, a Mindenhatóban, aki mindent tud, és aki maga a szeretet, keresi az ő akaratát, igyekszik gondolatait és tetteit Isten akaratának megfelelően, tehát parancsolatai szerint is alakítani.
A felismerésben, hogy Isten az ember iránti szeretetében adta parancsolatait, az ember nem a büntetéstől való félelemből, hanem Isten iránti szeretetből teljesíti azokat.
A kérdésre, hogy melyik a „nagy parancsolat a törvényben”, Jézus két idézettel válaszolt a mózesi törvényből: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták” (Máté evangéliuma 22,36-40). A parancsolatot, miszerint szeretni kell Istent és a felebarátot, a „szeretet kétszeres parancsolatának” is nevezzük.
Az ember Isten iránti szeretetének alapja az Isten ember iránti szeretete. Az ember viszonozni akarja ezt a szeretetet: „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket” (János első levele 4,19).
Az Isten iránti szeretet hassa át az ember lényét, és határozza meg magatartását.
Az Isten iránti szeretet egy parancsolat, ami az egész embert érinti, és teljes erőkifejtést követel: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből” (Márk evangéliuma 12,30). Ez azt jelenti, hogy „osztatlanul”, teljes egészében átadjuk magunkat Istennek.
„Szeresd felebarátodat, mint magadat“ (Márk evangéliuma 12,31; v.ö. Mózes harmadik könyve 19,18).
A parancsolat arra szólít fel, hogy szeretettel forduljunk minden emberhez. Egyértelmű határokat szab az egoizmusnak.
Az irgalmas samaritánus példázatában (v.ö. Lukács evangéliuma 10,25-37) Jézus kifejezően ábrázolta, hogy a felebaráti szeretet irgalmasságot és annak megfelelő cselekvésmódot jelent.
Hogy ezt Jézus mennyire komolyan gondolta, kitűnik felszólításából, miszerint még az ellenséget is szeretni kell.
„Hallottátok, hogy megmondatott: Szeresd felebarátodat (Mózes harmadik könyve 19,18), és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai” (Máté evangéliuma 5,43-45).
Az irgalmas samaritánus példázatából egyértelművé válik: A felebarát egyrészről az, aki segítségre szorul. A felebarát másrészről az, aki segít. Tehát mindenki lehet felebarát, akivel csak kapcsolatba kerülünk.
Az irgalmas samaritánusról szóló példázatán kívül Jézus az úgynevezett „aranyszabályban” összefoglalta a felebaráti szeretet alapjait.
Az „aranyszabály“ a 17. századi Európában fogalmazódott meg Máté evangéliuma 7,12 alapján. Napjainkban az „aranyszabály” a kereszténységen kívüli világban is az emberi együttélés elterjedt alapelve.
„Aranyszabály“ alatt az Úrnak a Hegyi Beszédben elhangzott szavait értjük: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták” (Máté evangéliuma 7,12).
Amit Jézus az apostolainak tanított, ugyancsak vonatkozik a gyülekezetre is: „Új parancsolatot adok nektek, szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket […] Attól fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (János evangéliuma 13,34.35). Ez a tanítványaihoz intézett felszólítás tehát túlnyúlik az „aranyszabályon”.
A felebaráti szeretet parancsolata, miszerint felebarátunk mellett kell állnunk és vészhelyzetben segítséget nyújtanunk, kiemelten teljesüljön a gyülekezetben: „Tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (Pál levele a galatákhoz 6,10).
Mindenkinek, aki a gyülekezethez tartozik, feladata, hogy szívből jövő irgalmassággal, szívélyességgel, szelídséggel és türelemmel bánjon a másikkal.
Az „egymás közötti szeretet“ képessé tesz arra, hogy olyannak fogadjuk el testvéreinket, amilyenek (v.ö. Pál levele a rómaiakhoz 15,7), valamint megóv a viszálykodástól, előítéletektől és megvető magatartástól. Erő, ami fenntartja a gyülekezeten belüli összetartást, felébreszti az egymás iránti együttérzést és megértést, támogatja a segítőkészséget.
„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr” (Pál első levele a korinthusiakhoz 13,4-7).
Első parancsolat: „Én, az Úr vagyok a te Istened. Ne legyen más istened rajtam kívül!”
Második parancsolat: „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!”
Harmadik parancsolat: „Tartsd meg az ünnepnapot, és szenteld meg azt!”
Negyedik parancsolat: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess, és jó dolgod lehessen a földön!”
Ötödik parancsolat: „Ne ölj!”
Hatodik parancsolat: „Ne kövess el házasságtörést! Ne paráználkodj!”
Hetedik parancsolat: „Ne lopj!”
Nyolcadik parancsolat: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!”
Kilencedik parancsolat: „Ne kívánd felebarátod házát!”
Tizedik parancsolat: „Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!”
A ,,Tízparancsolat“ ill. „dekalógus“ megjelölés Mózes második könyve 34,24 és Mózes ötödik könyve 10,4 versekben említett „tíz ige” („dekak logoi”) bibliai megfogalmazásból ered. A Biblia tízben állapítja meg a parancsolatok számát, melyek azonban nincsenek megszámozva. Az Új Apostoli Egyházban használatos számozási forma egy Kr.u. negyedik évszázadi hagyományra nyúlik vissza.
A Tízparancsolatot – kőtáblákra vésve – Izráel népének adta Isten Mózesen keresztül, a Sínai-hegyen (v.ö. Mózes második könyve 19 és 20).
A Tízparancsolat szabályozta az izraeliták magatartását Istennel szemben, de egymás között is. A Tízparancsolat kinyilatkoztatása hozzátartozik a szövetséghez, melyet Isten Izráel népével kötött. A parancsolatok betartása kötelező volt, és magára vonta Isten áldását. Izráel népének körében már a gyerekek is kívülről megtanulták a parancsolatokat.
A Tízparancsolat a mai napig megtartotta kiemelkedő jelentőségét a zsidóság életében.
„Kijelentette nektek szövetségét, amikor megparancsolta, hogy tartsátok meg a tíz igét, és felírta azokat két kőtáblára” (Mózes ötödik könyve 4,13).
Igen, Jézus megerősítette a Tízparancsolatot. Sőt, néhányat ki is emelt, amikor ezeknek a parancsolatoknak új, mélyebb értelmet adott, és kibővítette eredeti mondanivalójukat.
Apostolai végül kifejezésre juttatták, hogy már egyetlen parancsolat megszegése az egész törvény megszegését jelenti: „Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett” (Jakab levele 2,10).
„Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek (Mózes második könyve 20,13; 21,12): Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette” (Máté evangéliuma 5,21.22).
„Hallottátok, hogy megmondatott: Ne paráználkodj! Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében” (Máté evangéliuma 5,27.28).
A Tízparancsolatban Isten minden emberhez szól. Az egyén maga viseli a felelősséget Isten előtt azért, ahogy viselkedik, és amilyen életet él.
Isten parancsolatai a társadalmi törvények felett állnak. Annak megítélése, hogy Isten parancsolata megszegésre került-e, kizárólag Isten döntése, és nem a törvényhozóé.
Isten parancsolatainak minden megszegése bűn. A bűn vétkessé teszi az embert Isten előtt. A bűnből növekvő vétek nagysága különböző lehet. Egyedül Isten dönti el, mekkora a vétek. Egyes esetekben lehetséges, hogy a bűnből alig válik vétek Istennel szemben.
Az Isten és a felebarát fenntartás nélküli szeretete jelentené az egész törvény betöltését (v.ö. Pál levele a rómaiakhoz 13,8.10). Erre kizárólag Jézus Krisztus volt képes.
„Én, az Úr, vagyok a te Istened. Ne legyen más istened rajtam kívül!“
Az első parancsolat azt jelenti, hogy Isten az Úr mindenek felett. Egyedül őt, minden dolog Teremtőjét illeti meg az imádat és a tisztelet. Engedelmeskedni kell az ő akaratának.
Az Izráel körüli országokban sokistenhit uralkodott. Az első parancsolattal Isten egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy ő az egyetlen Isten. Ezért kizárólag neki jár imádat; csak őt kell szolgálni. „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből” (Mózes ötödik könyve 6,4.5).
monoteizmus: lásd magyarázat az 53. kérdéshez
A „politeizmus“ kifejezés eredete a görög „poli” és „teizmus” szó, jelentése „sok” és „isten”, tehát sokistenhitűség, vagyis sok istenség tisztelése. – Öreg korában maga Salamon király is elfordult az élő Istentől, és a móábiak és az ammóniak bálványainak áldozott (v.ö. A királyok első könyve 11,7.8).
Mindannak a tisztelése és imádása, amit az emberek Istenen, a Teremtőn kívül istenségnek tartanak, bűn. Ehhez hozzátartoznak az élőlények, természeti jelenségek, tárgyak, valós vagy kitalált szellemi lények.
Eszerint tehát az első parancsolat megszegése, ha az ember istennek tekint például szobrokat, állatfigurákat, köveket, amuletteket valamint csillagokat, hegyeket, fákat és tüzet, vihart stb.
Az Ószövetség idején az aranyborjú elkészítése és imádása is vétség volt az első parancsolattal szemben: „És kiszedte az egész nép az aranyfüggőket a füléből, és odavitte Áronhoz. Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjúszobrot öntött. Ekkor azt mondták: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről!” (v.ö. Mózes második könyve 32,3.4).
Mózes második könyve 20,4.5 megtiltja szobrok és képek készítését mindarról, amit Isten teremtett: „Ne csinálj magadnak istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat!”
A képek készítésének és imádásának tilalmát annak hátteréből kell értelmeznünk, hogy léteztek képek és szobrok, melyeket istenségként tiszteltek és imádtak.
Nem, nem tilos képeket, szobrokat készíteni, fényképezni vagy filmeket forgatni. Ezeket az alkotásokat azonban nem szabad tisztelni és imádni.
Az első parancsolat kimondja, hogy csak egyetlen, egy Isten létezik. Ő a háromszemélyű Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Az Újszövetség az első parancsolatot nem csak Istenre, az Atyára vonatkoztatja, hanem Jézus Krisztusra és a Szentlélekre is.
Az első parancsolat felszólít bennünket, hogy szeretetből tiszteljük Istent. Isten tisztelése imádatban, engedelmességben és istenfélésben mutatkozik meg. Az istenfélés az Isten iránti szeretetből növekszik. Nem félelmet juttat kifejezésre, hanem Isten iránti alázatot, szeretetet és bizalmat.
Be kell fogadni Istent úgy, ahogy eljött a világba: Jézus Krisztusban (v.ö. János evangéliuma 14,9).
A parancsolat megszegése, ha az ember hatalomban, tiszteletben, pénzben, idolokban vagy saját személyében egyfajta „istenséggé” emeli magát, aminek minden más az alárendeltettje. Ugyancsak az első parancsolat megszegése saját nézetek és kívánságok szerint elképzelni az „istent”. Szintén megszegi a parancsolatot, aki szobrokban, fákban, természeti jelenségekben stb. valamiféle isteneket lát. Ezen kívül az első parancsolat megszegését jelentik cselekmények, mint sátánizmus, jóslás, mágia, boszorkányság, szellem- és halott idézés.
A „mágia“ fogalom görög eredetű, melynek jelentése: „varázslás”, „szemfényvesztés”. A mágiához tartozik az elképzelés, miszerint bizonyos cselekményekkel (rituálékkal) és/vagy szavakkal (varázsigékkel) emberek, állatok, de események és tárgyak is befolyásolhatók vagy uralom alá vehetők. A mágiát gyakran összefüggésbe hozzák a Gonosszal.
A jósok, jövendőmondók olyan emberek, akiknek meggyőződésük, hogy a jövőbe látnak, ill. képesek előre megmondani a jövőbeli történéseket. Jövendölésük titokzatos jeleken alapszik, melyeket aztán megfejtenek. Az Ószövetség idején a királyi udvarokban mindennapi gyakorlat volt a jövendőmondás, Izráel népe körében azonban szigorúan tiltották.
A halott idézés a jövendőmondás egy rendkívüli formája: A cél kapcsolatfelvétel halottakkal, és tőlük megtudni a jövő eseményeit (v.ö. Sámuel első könyve 28,3).
„Magasztaljátok Istenünket!” (Mózes ötödik könyve 32,3).
„Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét!”
A második parancsolat arra int, hogy mindent szentnek kell tartani, aminek köze van Istenhez és az ő nevéhez.
Amikor Isten megjelent Mózesnek az égő csipkebokorban, megnevezte a nevét: „Vagyok, aki vagyok.” ltt a név nem csupán egy megkülönböztető jel, hanem a név leírja viselőjének lényét és természetét is. Ezzel Isten tudtul adta, hogy lényében ő változatlan és örök. Az egyes emberek ugyan különféleképpen tapasztalják meg Istent, mégis, Isten változatlan marad.
Isten lénye és fensége mindenkor maradjon érintetlen. Tiszteletadásból a zsidók egyáltalán ki sem ejtik a „Vagyok, aki vagyok” (héberül: „Jahve”) nevet. Ezzel el akarják kerülni Isten nevének mindenfajta – még akaraton kívüli - használatát is.
„Isten ezt felelte Mózesnek: Vagyok, aki vagyok. Majd azt mondta: Így szólj Izráel fiaihoz: »A Vagyok« küldött engem hozzátok“ (Mózes második könyve 3,14).
Az emberek szeretettel, tisztelettel és felelősségtudattal beszéljenek Istenről.
Amikor Jézus imádkozni tanított, felszólította az embereket, hogy Istent „mennyei Atyának” szólítsák (v.ö. Máté evangéliuma 6,9).
Amikor imádságában Jézus Krisztus azt mondta: „És megismertettem velük a te nevedet” (János evangéliuma 17,26), ezzel nyomatékosan kifejezésre juttatta Isten lényét, ami maga a szeretet (v.ö. János első levele 4,16).
Mindent tartsunk szentnek, aminek köze van Istenhez és az ő nevéhez! Ez vonatkozik gondolkodásunkra, beszédünkre és életvitelünkre.
Keresztényekként rendkívüli felelősséggel tartozunk az Úr Jézus Krisztus neve iránt. Isten gyermekeiként, akik az Atya és a Fiú nevét viseljük, hatalmas a felelősségünk, hogy Isten nevét szentnek tartsuk.
Isten nevével egyértelmű visszaélés az istenkáromlás, melynek során az ember tudatosan gúnyolja vagy gyalázza Isten nevét. Aki Isten nevét használva szitkozódik vagy Istenre hivatkozik, miközben hazudik, szintén visszaél Isten nevével. Már az „Isten”, a „Jézus Krisztus” vagy a „Szentlélek” elnevezés meggondolatlan használata könnyed szóhasználatban vagy viccekben, szintén vétség a második parancsolat ellen.
A történelem folyamán az emberek sokféleképpen visszaéltek Isten nevével: a meggazdagodás reményében, háborúk kirobbantása és folytatása céljából (pl. keresztes hadjáratok), más emberek diszkriminálásáért, megkínzásáért és kivégzéséért – mindezt Isten nevében.
Egyetlen parancsolatként, a második parancsolat fenyeget büntetéssel annak megszegése esetén. Hogy miben áll a büntetés, arról a Biblia nem szól. E parancsolat betartásához számunkra az indíték mindenekelőtt az Isten iránti szeretet és tisztelet legyen, nem pedig a büntetéstől való félelem.
A Hegyi Beszédben Jézus megtiltotta az esküdözést. Ezt úgy kell érteni, hogy a mindennapi életben tilos a könnyelmű esküdözés, de nem vonatkozik például a bíróság előtti eskütételre.
Aki egy előírás szerinti esküformában („Isten engem úgy segéljen!”) Istent kéri tanúnak ahhoz, hogy ezzel kifejezésre juttassa Isten igazságossága iránti kötelességvállalását, ezzel nyilvánosan tanúbizonyságot tesz a mindenható, mindent tudó Istenről.
„Tartsd meg az ünnepnapot, és szenteld meg azt!”
A harmadik parancsolat felszólítás, hogy az ember a hét egyik napját elkülönítse a többitől, és ezen a napon Istent imádja, Isten igéjével foglalkozzon. A keresztények számára ez a vasárnap – az a nap, melyen Jézus Krisztus feltámadt.
A teremtés hetedik napján Isten megpihent, és megszentelte azt. A pihenés, a nyugalom napja ünnepnap, amikor hálát adunk Istennek teremtő cselekedetéért, és kifejezésre juttatjuk iránta érzett tiszteletünket.
Isten már a Sínai-hegyen adott törvény átadása előtt kijelölte a szabbatot, azt a napot, melyet meg kell szentelni. Izráel népének pusztai vándorlása során Mózes hirdette: „Ez az, amiről az Úr beszélt, hogy a nyugalom ideje lesz holnap, az Úr szent szombatja” (Mózes második könyve 16,23)
Szabbat napján Izráel népe pihenje ki a munka fáradalmait, és zavartalanul forduljon Istenhez. A szabbat a Teremtő dicsőítésére szolgált, és megemlékezés volt Izráel szabadulására az egyiptomi fogságból. Az számíthatott áldásra, aki dicsőítette a szabbat napját, nem tárgyalt ügyeiről, „nem keresi kedvteléseit” (v.ö. Ézsaiás próféta könyve 58,13.14).
A szabbat – a zsidó naptár hetedik napjának – megszentelése az izraeliták törvényéhez tartozott. Szabbat napján, vagyis szombaton Jézus elment a zsinagógába, ahol betegeket gyógyított, ami az izraeliták szerint munka, így tehát a parancsolatok megszegését jelentette. Ezzel Jézus, aki Úr a szabbat felett, magasabbra értékelte az emberek iránti jótetteket a harmadik parancsolat csupán formális betartásánál.
„Zsinagógák“ azok az épületek, ahol a babilóniai fogság után a zsidó közösségek összegyűltek istentiszteletre. Ezek az istentiszteletek az ige hirdetéséből álltak, imádkozásból, felolvasásból a Szentírásból és annak magyarázatából.
„A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért” (Márk evangéliuma 2,27).
A keresztények a vasárnapot szentelik meg „ünnepnapként”, mert Jézus Krisztus vasárnap támadt fel a halálból. Ezért a keresztények számára a vasárnap megszentelése egyúttal vallástétel is Jézus Krisztus feltámadásáról.
A vasárnapra, mint a keresztények ünnepnapjának jelentőségére utalást találunk az Apostolok Cselekedetei 20,7-ben: „A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál prédikált nekik…” Itt ugyanúgy, akárcsak Pál apostol első levele a korinthusiakhoz 16,2-ben, kiemelésre kerül a hét első napja, a vasárnap.
A vasárnap legyen a nyugalom napja és a lélek ünnepnapja. A vasárnapot mindenekelőtt azzal tartjuk szentnek, hogy az istentiszteleten imádattal fordulunk Istenhez, hittel befogadjuk igéjét, bűnbánattal fogadjuk a bűnbocsánatot, méltó módon fogyasztjuk Krisztus testét és vérét a szent úrvacsora szentségében. A vasárnap megszentelése azt is jelenti, hogy szívünkben elmélyítjük és megőrizzük mindazt, amit az istentiszteleten átéltünk.
Aki nem tud istentiszteletre jönni, megszenteli a vasárnapot, ha imádságban keresi a kapcsolatot Istennel és a gyülekezettel. Ez vonatkozik például a hivatásukat teljesítő, valamint a beteg, rokkant és idős emberekre.
A vasárnap megszentelésének parancsolata felszólítja a hívőt annak megvizsgálására, mennyire egyeztethető össze tevékenysége az Úrnak szentelt nappal.
„Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess, és jó dolgod lehessen a földön!”
A negyedik parancsolat kortól függetlenül minden emberhez szól, és megkívánja az apa és az anya iránti tisztelet és megbecsülés megadását. Ez az egyetlen parancsolat, mely jutalmat ígér.
A negyedik parancsolat, mint ahogy az egész mózesi törvény, összefüggésben áll az izraeliták pusztai vándorlásával. A fáradságos út során a nemzetség idősebb tagjait megillette a támogatás és ezzel az irántuk érzett tisztelet kinyilvánítása. A „hosszú élet” ígéretét a földi életre vonatkoztatták.
Izráel népe körében a parancsolatot utasításnak is tekintették a felnőttekre nézve: gondoskodni kell a megöregedett szülőkről, ápolni őket betegségeikben.
A tizenkét éves Jézusról azt olvassuk, hogy engedelmes volt anyjának, Máriának és apjának, Józsefnek: „Jézus ezután elindult velük, elment Názáretbe, és engedelmeskedett nekik” (Lukács evangéliuma 2,51). Jézus anyja iránti törődése nyilvánvalóvá válik, amikor halálának órájában János apostol gondjaira bízza (v.ö. János evangéliuma 19,27).
Leveleiben Pál apostol nyomatékosan felszólítja a gyerekeket a szüleik iránti engedelmességre.
Kortól függetlenül, minden gyerek feladata a szülők tisztelése. A parancsolat konkrét teljesítése eltérően alakulhat az életkor, a szociális környezet és a társadalmi normák függvényében.
Minden gyermeki kötelezettséget behatárol azonban Péter apostol utasítása: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (Az apostolok cselekedetei 5,29).
A „szociális környezet“ fogalom alatt egy ember életkörülményeit, származását, családját és rokonságát, jövedelmét és vagyonát, képzettségét, hivatását, vallási hovatartozását és életének egyéb körülményeit értjük.
Ha a gyerekek szeretetből és hálából tisztelik szüleiket, vagyis becsülik őket, engedelmeskednek nekik és gondoskodnak róluk, akkor ezen Isten áldása nyugszik.
Az Ószövetség idején az emberi képzelet szerint a „hosszú élet” Isten áldásának kifejezése volt. Az Újszövetségben Isten áldása elsősorban lelki adományokban mutatkozik meg.
A lelki adományok Istentől jönnek, és „gazdaggá” teszik a hívő embert. A lelki adományokhoz tartozik többek között a Szentlélekből fakadó szeretet, türelem, öröm, az evangélium igazságának felismerése, az istengyermekség, a bűnbocsánat, a szentségek, a beteljesülés reménysége és a részesülés az Úr ígéreteiben.
Igen, életvitelükkel és nevelési feladatukkal nagy felelősség hárul a szülőkre, akiknek Istennek tetsző magatartásukkal gondoskodniuk kell arról, hogy gyermekeiknek ne essék nehezükre becsülni a szüleiket. Amennyiben a szülők nem tesznek eleget ennek a kötelességüknek, úgy nem várhatják el gyermekeik engedelmességét sem.
A gyerekek szüleik iránti engedelmességi kötelességének alapja semmiképpen nem lehet a negyedik parancsolat, ha a szülők vagy a gyerekek ebben az összefüggésben vétenek az isteni parancsolat ellen.
„Ne ölj!“
Az életet Isten adta. Egyedül ő az Úr élet és halál felett. Senkinek nem áll jogában, hogy véget vessen egy emberi életnek.
A héber nyelvű szöveg szószerinti fordítása: „Ne gyilkolj!” Ennek megfelelően tehát az ötödik parancsolat tiltja egy ember életének önkényes kiontását. Nem vonatkozik azonban a háborús cselekményekre és a halálbüntetésre.
E parancsolat betartását Jézus nem korlátozta annak betűszerinti teljesítésére. Számára a fontos az ember lelki beállítottsága, érzülete volt.
Ezért mondta: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik atyjafiára, méltó arra, hogy ítélkezzenek felette” (Máté evangéliuma 5,21.22). János első levele 3,15-ben kiegészítésként ez áll: „Aki gyűlöli a testvérét, az embergyilkos”.
Az emberi élet kezdetének és végének időpontja kizárólag Isten kezében fekszik. Egyedül ő az Úr élet és halál felett.
Mégha ma sokféle erőszak is uralkodik a földön, és sok ember semmibe veszi mások életét, a parancsolat változatlanul érvényes. A tilalom mellett, miszerint nem szabad kioltani emberi életet, egyúttal egy feladatot is tartalmaz: tisztelni, védeni és oltalmazni kell az emberi életet.
Az ötödik parancsolat mindenfajta megszegése bűn. Az ebből adódó, Isten elleni vétek különböző lehet.
Igen. A meg nem született életet tisztelni és védelmezni kell, mert abból kell kiindulni, hogy a fogantatás pillanatától egy Istentől kapott emberi életről van szó.
Igen, mert véget vet az Istentől kapott életnek.
Igen, az önvédelemből elkövetett gyilkosság is vétség az ötödik parancsolat ellen.
A háborúban elkövetett emberölés vétség az ötödik parancsolat ellen. A parancsolatból következik mindenki számára a felelősség, hogy lehetőség szerint kerülje a gyilkolást. Egyes esetekben elképzelhető, hogy e cselekedet alig jelent Isten elleni vétket.
Aki aktív eutanáziában részt vállal – vagyis véghezvisz cselekedeteket, melyek egy haldokló halálához vezetnek -, vétkezik az ötödik parancsolat ellen.
A szigorú feltételek mellett véghezvitt passzív eutanázia – vagyis az életet fenntartó és meghosszabbító orvosi intézkedések elutasítása – nem tekintendő az ötödik parancsolat elleni vétségnek. Az életfenntartó beavatkozások megtagadásáról elsőként maga a beteg dönt. Amennyiben nem képes akaratának kinyilvánítására, az orvos és a hozzátartozók egységesen hozzák meg a felelősségteljes döntést, mindenkor a haldokló emberi méltóságának szem előtt tartásával.
Egyetlen embernek sem áll jogában az emberélet kioltása. A halálbüntetés tehát ellenkezik az isteni renddel. Ezen kívül az Új Apostoli Egyház nem osztja azt a nézetet, hogy a halálbüntetés a megfelelő eszköze annak, aminek elrettentő ereje van, és óvja a társadalmat.
Nem, az ötödik parancsolat nem vonatkozik az állatok megölésére. Isten egyértelműen engedélyezi, hogy az állatok az emberek táplálását szolgálják (v.ö. Mózes első könyve 9,3). Ugyanakkor az állatok életét is tiszteletben kell tartani; ez adódik abból a megbízásból, hogy az ember felelősséggel tartozik a teremtésért.
„Ne kövess el házasságtörést! Ne paráználkodj!”
A házasság az Isten által elrendelt, egész életre szóló közösség férfi és nő között. Alapja a kétoldalú, szabad akaratkinyilvánítás. A nyilvánosság körében, esküfogadalommal hirdetik.
Paráználkodik, vagyis házasságtörést követ el, aki házas, és mással, mint a házastársával létesít nemi kapcsolatot. Ugyancsak házasságtörést követ el, aki egyedülállóként nemi kapcsolatot létesít házasságban élő férfival vagy nővel.
Már az Ószövetség idején köteléknek tartották a házasságot, ami Isten oltalma alatt áll, és imádkozás által áldásban részesül. A házasságtörést akkoriban halállal büntették.
„Kelj fel, nővérem! Imádkozzunk együtt és könyörögjünk Urunkhoz, hogy elnyerjük kegyelmét és segítségét” (Tóbiás könyve 8,4).
Jézus Krisztus egyértelműen kiáll az egynejűség (monogámia) mellett. Ez az együttélés egyetlen, Istentől elrendelt formája a hívő keresztények számára, férfi és nő között.
Jézus a hatodik parancsolatot is pontosítja annak eredeti értelmezésén túlmenően. A Hegyi Beszédben azt mondja: „Aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már paráznaságot követett el vele szívében” (Máté evangéliuma 5,28). Ez azt jelenti, hogy az ember látszólag kifogástalan életvitele mellett is „paráználkodhat a szívében”, vagyis a gondolataiban.
Az „egynejűség“ vagy „monogámia“ kimondja, hogy egy férfi csak egyetlen asszonnyal és egy nő csak egyetlen férfival élhet házasságban. – Az Ószövetség gyakran említi a „többnejűséget” („poligámia”) abban az értelemben, hogy egy férfi több asszonnyal élt házasságban.
Az Újszövetség a hatodik parancsolat megszegésének tartja a válást: „Amit tehát az Isten egybekötött, ember el ne válassza” (Márk evangéliuma 10,9). Egyetlen esetben megengedett a válás, ez pedig a házasságtörés a házastárs részéről (v.ö. Máté evangéliuma 19,9).
A válásról szóló újszövetségi kijelentések mindenekelőtt azt szolgálták, hogy javítsanak az asszony helyzetén, aki az ókorban csak nagyon kevés joggal rendelkezett. A nő legyen védve attól, hogy férje önkényesen eltaszítsa magától.
A házasság alapja az elválaszthatatlanság (v.ö. Máté evangéliuma 19,6; Márk evangéliuma 10,9). Ennek hátterében tehát óvni és támogatni kell a házasságot.
A parancsolatból adódik az is, hogy a házastársak hűséggel adózzanak egymásnak. A parancsolatból fakadó kötelességekhez tartozik, hogy a házastársak komoly törekvése legyen életútjukat istenfélésben és szeretetben alakítani.
Az elváltaknak és a válófélben lévőknek helyük van a gyülekezetben, lelki gondozóik fenntartás nélkül törődnek velük. Az elváltak és a válófélben lévők nincsenek kizárva a szentségek elfogadásából.
Elváltak, akik újra házasságot kötnek, kérésükre részesülhetnek a házassági áldásban. Kapjanak ezzel lehetőséget az újrakezdéshez!
Mindig szem előtt kell tartani, hogy Jézus nem szigorú büntetéssel, hanem szeretettel és kegyelemmel fordult az emberhez (v.ö. János evangéliuma 8,2-11).
„Ne lopj!”
Tilos hozzányúlni a felebarát vagyonához és birtokához! A felebarát tulajdonát nem szabad jogtalanul megszerezni, sem annak kárt okozni.
Eredetileg a „Ne lopj!” parancsolat mindenekelőtt az emberrablásra vonatkozott. Célja a szabad ember megóvása volt attól, hogy elrabolják, eladják vagy fogva tartsák. A tulajdon ellen elkövetett vétséget anyagi kártérítéssel jóvá lehetett tenni (engesztelés), ellenben az emberrablást halállal büntették Izráelben: „Ha valaki embert rabol el, akár eladta már, akár még nála van, halállal bűnhődjék” (Mózes második könyve 21,16).
Idegen tulajdon megszerzése, ellopása is büntetést vont magával; a mózesi törvény jóvátételt írt elő. „Ha valaki ökröt vagy bárányt lop, és levágja vagy eladja, akkor öt marhát adjon kártérítésül az ökörért, és négy juhot egy bárányért” (Mózes második könyve 21,37).
Jézus bűnnek nevezte a lopást. A lopás eredete az emberi beállítottságban keresendő: „Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások. Ezek teszik tisztátalanná az embert” (Máté evangéliuma 15,19.20).
Tulajdonképpeni értelmében lopás, ha mások anyagi vagy szellemi tulajdona eltulajdonításra kerül. De a csalás, az uzsora, egy vészhelyzet kihasználása, a sikkasztás, az adócsalás, a korrupció és az átadott pénzek eltékozlása is vétség a hetedik parancsolat ellen.
A hetedik parancsolat arra is felszólít, hogy nem szabad a felebarátot megfosztani a becsületétől és a jó hírnevétől, emberi méltóságát nem szabad megsérteni.
Az uzsorások kihasználnak másokat azzal, hogy egy áruért vagy szolgáltatásért túlságosan magas és értékrendjének nem megfelelő árat követelnek. Sikkasztás történik, ha valaki megszerzi másnak a vagyonát, amit az ő gondjaira bíztak. A „korrupció“ kifejezés egyfelől azt jelenti, hogy az ember bizonyos juttatásokat (elsősorban pénzt) nyújt olyasvalaminek a megszerzéséért, ami nem illeti meg (megvesztegetés). Másfelől az is korrupció, ha valaki hagyja magát megvesztegetni.
„Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!”
A „hamis tanúskodás“ valótlan kijelentés, ami egy másik emberre vonatkozik. Minden „hamis tanúskodás” hazugság. A parancsolat lényege felszólítás az igazságnak megfelelő beszédre és cselekvésre.
A nyolcadik parancsolat elsősorban a bíróság előtti hamis tanúskodásra vonatkozott. A hamis vádaskodás ugyanúgy, mint a hamis tanúskodás „hamis bizonyítékhoz” vezethet a parancsolat értelmében. Ha a bíróság előtt kiderült, hogy egy tanú hamisan tanúskodott, a tanú azt a büntetést kapta, amit a vádlott kapott volna, ha bebizonyosodik a bűnössége (Mózes ötödik könyve 19,18.19).
Jézus Krisztus többször utalt a nyolcadik parancsolatra. Rámutatott, hogy e parancsolat megszegése a helytelen beállítottság kifejezésre juttatása, és tisztátalanná teszi az embert (v.ö. Máté evangéliuma 15,18-20).
Eredeti értelme mellett a parancsolat vonatkozik minden valótlan beszédre és cselekedetre. Így vétségek a nyolcadik parancsolat ellen a kényszerhazugságok, féligazságok, kijelentések, melyek a valódi tényállást el akarják homályosítani, valamint a rágalmazás. Ugyancsak a valótlanság kifejezésre juttatása a kérkedés és a túlzás, a kétszínűség és a képmutatás, a szóbeszéd terjesztése, a hírbe hozás.
Mindenkinek a kötelessége, hogy őszinteségre és igazmondásra törekedjen. A társadalmi magatartás és az üzleti élet is igazodjon a nyolcadik parancsolathoz.
Más emberről tett állításokat, melyek valótlanok, és ártanak az illetőnek, „rágalmazásnak“ vagy „hírbe hozásnak“ nevezzük.
A keresztények azt a felszólítást kapták, hogy „igaz tanúbizonyságot” tegyenek azzal, hogy hiszik az evangéliumot, hirdetik, és annak megfelelő életvitelt folytatnak.
„Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a felebarátodé!”
A Tízparancsolat utolsó két parancsolata tartalmilag szorosan összetartozik. Ezért gyakran együtt, egy parancsolatként hangoznak el.
Ez a két parancsolat különböző megfogalmazásban jelenik meg a Bibliában. Mózes második könyve 20,17-ben az első helyen a felebarát háza áll, míg Mózes ötödik könyve 5,21 elsőként a feleséget említi.
A kilencedik és tizedik parancsolat lényege a kijelentés: „Ne kívánd!” Ez nem az emberi kívánalmak összes formáját tiltja, hanem a bűnös vágyakozást a felebarát feleségére vagy vagyonára és javaira. Ez a kívánalom megsérti – akárcsak a többi parancsolat megszegése – a felebaráti szeretet parancsolatát (v.ö. Pál levele a rómaiakhoz 13,9).
Tehát ha a kívánás olyasmire irányul, ami a másiké, akkor bűnös vágyakozás és romboló hatású. A kívánás akár kapzsisággá is növekedhet, és leggyakrabban irigységből fakad.
Sátán a kezdetek óta megpróbálja az embereket bűnre csábítani azzal, hogy vágyakozást és élvezetet ébreszt tiltott dolgok iránt.
Az Ószövetségben egy példa jól ábrázolja a felebarát feleségének megkívánása extrém következményeit, amikor Dávid király ebből a vágyából fakadóan csalást, paráznaságot és gyilkosságot követett el (v.ö. Sámuel második könyve 11).
Ha az ember nem győzi le bűnös vágyát, bekövetkezik annak valóra váltása tettekben. A következményeket Jakab levele 1,15-ben olvassuk: „Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.”
Pál levele a galatákhoz 5,19-25 leírja, hogy a bűnös kívánság bűnös tettekhez vezet. Ezt a „test cselekedeteinek” nevezi. A Biblia a vággyal szembeállítja a „önmegtartóztatás” fogalmát. Az önmegtartóztatás önuralomban és lemondásban mutatkozik meg.
„A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás; irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam: akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint” (Pál levele a galatákhoz 5,19-25).
A kilencedik és tízedik parancsolat azt a feladatot támasztja az emberrel szemben, hogy őrizze meg szívének tisztaságát. Hárítsa el a bűnös cselekedetekre irányuló kísértést.
„Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem – mivel ő, a Szent hívott el titeket – magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban” (Péter első levele 1,14.15).